Már önmagában váratlan fordulat volt, hogy a patinás zenekar maga adott megbízást egy hiteles történészbizottságnak e korszak feldolgozására, és ezzel a Filharmonikus Társaság vállalta, hogy végre szembenéz a múltjával. Oliver Rathkolb, Bernadette Mayrhofer és Fritz Trümpi rekordgyorsasággal fésülte át a dokumentumokat. Bár igazi meglepetésre senki nem számított, mégis tudtak új ismerettel szolgálni.

Wilhelm Bettelheim történész jóvoltából kiderült például, ki volt az a muzsikus, aki 1966-ban elvitte Bécs egykori náci vezérének, Baldur von Schirach Gauleiternek a Bécsi Filharmonikusok kitüntető gyűrűjének hiteles másolatát. (Az eredetit a büszke tulajdonos 1942-ben kapta, ám a húsz év alatt, amít a második világháború alatti tevékenységéért börtönben töltött, elvesztette). Nos, Helmut Wobisch trombitás volt a titkos küldönc, aki a nagybecsű kitüntetéssel 1966-ban felkereste az épp akkor szabadult náci háborús bűnöst. Gyanítható – de nem bizonyított –, hogy lelkes magánakcióról van szó. Wobisch már akkor spicliként tevékenykedett, amikor Ausztriában még illegális volt a náci párttagság. A baj csak az, hogy ezt a férfiút a háború után nemcsak muzsikusként alkalmazták tovább, hanem egyenesen a Filharmonikus Társaság ügyvezetőjévé is választották. Amúgy a náci időkben nem volt ritka az ilyen kitüntetés adományozása, a legismertebb a 100 ezer zsidó deportálásáért felelős és 1946-ban kivégzett Arthur Seyß-Inquart hollandiai Gauleiter azok közül, akik magukénak mondhatták a zenekar magas elismerését.

A jelentés, amely teljes terjedelmében olvasható a Filharmonikusok, adatokat is tartalmaz. 1942-ben a 123 tag közül 60 tagja volt az NSDAP-nek, sőt 25 filharmonikus már a náci párt ausztriai törvényesítése előtt – 1933-ban – belépett. Az Anschluss után a zenekar birodalmi intézménnyé vált, a zsidó származású zenészeket haladéktalanul elbocsátották. Igaz, Trümpi ismeretei szerint a zenekar zsidó és nem zsidó tagjai között már 1938 előtt éles határvonal húzódott szociális tekintetben. Később Wilhelm Furtwängler közbenjárására két félzsidó muzsikust, és 11 zsidó házastárssal együtt élő zenekari tagot kivontak a rendelkezés hatálya alól, ám ők a külön engedély visszavonhatóságának fenyegetettségében a háború végéig rettegésben éltek. Ez persze még mindig jobb volt, mint tucatnyi társuk sorsa: ők nem élték túl a koncentrációs tábort. A náluk szerencsésebbeknek sikerült emigrálni.

Bár az Anschluss után magát a Filharmonikus Társaságot feloszlatták, a zenekart nem fenyegette veszély, amit a náci rendezvényeken való lelkes részvétellel, és a kitüntetésekkel háláltak meg.

A történészi bizottság tanulmányáról a sajtót Clemens Hellsberg elsőhegedűs, a Filharmonikus Társaság elnöke tájékoztatta. Tény, hogy ő volt az első, aki már 1988-ban – vagyis három évvel Vrantizky kancellár legendás, az áldozat-elméletet megtagadó beszéde előtt írt az elhurcolt, meggyilkolt zenekari tagokról. Később, 1992-ben A királyok demokráciája című, a Filharmonikusok százötven évét feldolgozó könyvében egy egész fejezetet szentelt e témának. Ma úgy mondja, ez nem a folyamat vége, hanem éppen csak a kezdete volt. Igaz, ugyanő 2008-ban az „Áldozat, tettes, szemlélő” címmel az Operaház vészkorszakbeli történetét feldolgozó kiállítás előkészületeikor másfél évig halogatta a Filharmonikusok 1934 és 45 között tartott közgyűlési jegyzőkönyveinek kiadását.

A történészi tanulmány közzététele fontos a múltfeltárás szempontjából, és hasznos a Filharmonikusok nemzetközi tekintélyének megőrzése miatt is. Igaz, fantasztikus muzsikusi teljesítményüket soha senki nem vonja kétségbe, ám vaskalapos nézeteik – a sok évtizedes szembenállás a női zenészek alkalmazásával – minduntalan visszatetszést keltenek.