Tény, hogy nem lehet egyszerű szakítani egy 525 éves beidegződéssel, amit ráadásul immár majdnem száz éve a kórus neve is tartalmaz. Annak idején, 1498-ban I. Miksa császárnak eszébe sem jutott, hogy lányok is helyet kaphatnának az énekkarban, amelyet kizárólag a saját gyönyörűségére alapított. Eleinte divatos zeneszerzők - Haydn, majd Schubert - nevére keresztelték, és művészi teljesítményük mindig is méltó volt az éppen aktuális névadóhoz.  Hamar hírük ment, s egyre nagyobb közönség volt rájuk kíváncsi. A kórus összetétele persze mindig változott: amikor a csengő hangok mutálni kezdtek, jöttek új, még tiszta hangú kisfiúk, de a színvonal nem sínylette meg a csereberét. Szívesen hívták őket fontos eseményekre. Fellépéseiket a krónika is említi: 1548-ban az augsburgi országgyűlés megnyitóján ők énekeltek, de őket hívták Mária Terézia esküvőjére is, s ők szórakoztatták a vendégeket a Bécsi Kongresszuson. A monarchia bukása ugyan pár évre megszakította a siker sztorit, ám 1924-ben a köztársaság már tudta, hogy ostobaság lenne lemondani róluk. Ekkor kapta a kórus a Wiener Sӓngerknaben nevet, ez a máig tartó újabb diadalút kezdete.

Milyen gyermekkor ez?

A zenekedvelő osztrákok álma-vágya, hogy a család fiúgyermeke bekerüljön – akkor is, ha a tagság nem jelenti a boldog gyermekkort. Az első körben kiválasztottak négyévesen a kórus óvodájába kerülnek, majd hatévesen a közhasznú társaság formájában működő intézmény saját iskolájába. Ilyenkor még bejárók - otthon laknak. Negyedikes korukban van a következő rosta, aki ezen átmegy, az kötelezően beköltözik a bentlakásos internátusba – ők lesznek nagyjából 10 és 14 éves koruk között a kórustagok, akik aztán négy csoportra osztva tesznek eleget a meghívásoknak, s gyakran a világ másik részén szereznek babérokat Ausztriának. A siker titka a tehetségükön és az igen rátermett kórusvezetésen kívül a kemény és jól szervezett munka. 

Otthonuk Bécs második kerületében az Augarten palota, de majdnem biztos, hogy a bekerülés kezdeti ájult boldogsága után ezek a kiskamaszok börtönnek érzik a patinás épületet és az azt körülvevő hatalmas kertet. Az előírt tananyagot ők ugyanis a sok fellépés miatt erőltetett menetben sajátítják el- az alig tízfős osztályok a máshol 20-22 hetes szemesztert 12 hét alatt teljesítik. Kell a szabadidő a próbákra, a hangképzésre, a turnék pedig többnyire a szünidőt veszik el. Amikor a hasonló korú fiúk fociznak, ők a hangjukat képzik. Vasárnap a családi rántott húsos ebéd helyett matrózruhában vonulnak a különböző fellépésekre. Ötven éve rotációs alapon mindig másik 25-fős kórus-rész énekel a Hofburg kápolnájában a vasárnapi misén.Hivatalos videó: https://www.youtube.com/watch?v=Z5jJCM9HuDs

A szinte katonai rendtartás alig ad módot a kapcsolatra a családdal. Életük nem is hasonlít a kapukon túli azonos korú fiúk mindennapjaira. A délutáni próbák előtt ugyan kapnak egy óra játékidőt, aztán jön a bonyolult menetrend, amelybe egyéni hang - és hallásfejlesztő órák is illeszkednek. Ez elengedhetetlen, a felvételiken kiválogatott gyerekek „pici kis” hanggal kerülnek be, kitartó munka nélkül nincs látványos fejlődés. A sok kellemetlenségért, a szétszakítottságért  van némi kárpótlás: anyák napján például az osztrák anyukák párás szemmel hallgatják, amikor a televízióban ezek a tiszta hangú kisfiúk éneklik a köszöntőt.

A spártai életet az internátus vezetői nemigen iktathatják ki: nekik gondoskodniuk kell arról, hogy az oktatás színvonala a fellépések miatt kényszerűen korlátozott időtartam miatt ne legyen alacsonyabb más iskolákénál. A rabság 14, esetleg 16 éves korig tart, a kórus-tagság viszont annyiban egy életre szól, hogy a kiöregedettek mindvégig használhatják az ex-előszócskát. Ennek azonban még azoknál sincs igazi jelentősége, akik zenei pályára kerülnek. Feltűnően sok egykori Wiener Sängerknabe ér el sikereket más pályákon, s ez nem véletlen: a gyermekkorukban megkívánt fegyelem, önmegtartóztatás, szorgalom később mindenütt hasznosul. A cél egyébként nem zenészek, majdani énekesek képzése. Fontosabb egy életre elkötelezni a kórustagokat és a hozzájuk közel állókat az értő zenehallgatás mellett, mert így boldogabbak lesznek. És: nemcsak előadókra, közönségre is szükség van.

Pénzhiány

Az intézmény hagyományát nem könnyű megőrizni, már csak azért sem, mert anyagi gond is van bőven. A bőkezű állami támogatás mellett a költségvetés fontos része, amit az évi minimum 300 koncerttel a kórus „megkeres”, márpedig a Covid két évében a 700 elmaradt fellépés és a sok lemondott turné jókora bevételkiesés hozott. A kormány tavaly év végén nyolcszáz ezer euróval segítette ki az énekkart, és most végre bizonyos korszerűsítési terveknek is köszönhetően remélhetőleg biztosított a jövő. 

A megújulás nem a lányok bebocsátásával kezdődött. 

Elsőként megnyitották a felvétel lehetőségét külföldiek előtt is. Aztán beindult a "Wiener Sängerknaben goes pop"- projekt, vagyis a kórus már nem nézi le a popzenét, inkább igyekszik az ilyen igényeket is kielégíteni.

Már 2004-ben megalakult a Wiener Chormӓdchen, amely szintén az Augartenben lelt otthonra. Szigorúan elkülönítve a fiúktól. Túl nagy hírverés nem kíséri a harminc, 8- és 15 év közötti kislány tevékenységét, csak annyit tudni, hogy kétszer egy héten próbálnak, persze soha nem együtt a fiúkkal. Van más különbség is: a lányok sokkal kevesebbet koncerteznek. És az ő szüleik szemeszterenként tandíjat fizetnek, míg a fiúk ellátása, tanítása, fellépő ruhába öltöztetése a családnak nem kerül pénzébe. Kétségtelen, hogy a kórust is elérte a gender szelleme. Igaz, olyan inzultus velük nem történt, mint a ó két évtizeddel ezelőtt a Bécsi Filharmonikusokat, akik a külföldi turnékon egyre-másra tüntetőkbe ütköztek és e kényszer hatására kezdtek felvenni a zenekarba női zenészeket is. Bölcs előrelátással a kórus vezetői maguktól „lazítanak” – olyannyira, hogy az Újévi koncerten kivételesen együtt léptek fel a fiúk és a lányok. A siker nagy volt, pont akkora, mint ha a Fiúkórus bármikor és bárhol dalra fakad. Bár egyelőre maradnak a külön fellépések, legalább az iskolájukba már beengedik a lányokat. Hogy lesz-e folytatás? Nos, ez a jövő zenéje.