Canaletto: Wien Blick. Foto Credit: Belvedere

Pedig 1723-ban, amikor Eugen von Savoyen herceg, a nálunk Savoyai Jenő néven ismert nevezetes hadvezér kastélya felépült, nem is ez volt a létesítmény neve. Egyszerűen csak az akkor már dúsgazdag herceg nyári palotájaként emlegették, amelyet valóban a szép kilátás miatt építtetett a művészetekhez és a természethez vonzódó férfiú. A domb tetején magasodó felső, és a pompás kert lenti részén kialakított alsó épületből álló együttes kívül esett Bécs város határán, és mezőgazdasági vidék vette körül. A táj nemcsak neki tetszett meg, mellette épült a szintén barokk Schwarzenberg palota – majd kicsit később a szalézi rend kolostora.

A nem túl tehetős francia nemesi családból származó Savoyai Jenőnek hazájában (apró termete és az udvar által szalonképtelennek minősített viselkedése miatt) nem sikerült elnyerni XIV. Lajos kegyeit. Nem utolsósorban a török hódítás veszedelme miatt azonban Lipót császártól lehetőséget kapott áhított katonai karrierjének megkezdésére. A Habsburgok szolgálatában zseniális hadvezérré teljesedett ki, akinek a győztes csaták után kijárt a jól megérdemelt pihenés. A luxusról alkotott elképzeléseit minden bizonnyal gyermek – és ifjúkora Franciaországából hozta, s mivel szolgálatát a császár bőkezűen jutalmazta, a kor egyik legnagyobb építésze, Johann Lucas von Hildebrandt kapta a megbízást a nyári palota tervezésére és felépítésére. (Ebben az időben volt már téli palotája, az akkori Bécs belvárosában, és sokfelé - Magyarországon is- épültek kisebb kastélyai.)  

E legnagyobb és legkedveltebb kastélyának felépítéséhez tíz évre, és a legjobb építőmesterek, szobrászok, festőművészek, lakberendezők, kertészek közreműködésére volt szükség. A Felső-Belvedere kizárólag tekintélyes könyvtárának és képzőművészeti gyűjteményének befogadását szolgálta, lakóhelyül a kívülről kevésbé díszes alsó épületet használta. A szerényebb külső homlokzat azonban megtévesztő: a belső termek dekorációja még pompásabb, mint a fenti szárnyban.  (Festményeit ma Torinóban őrzik, könyv gyűjteményét pedig a bécsi Nemzeti Könyvtárban lehet megtekinteni).

A gazdasági épületek az alsó szárnyhoz kapcsolódtak, csakúgy, mint az Orangerie, ahová a kényesebb növények kerültek. Kisebb konyhakertet is létesítettek. Az építkezés alatt a tervek többször módosultak, ahogyan a herceg további területeket vásárolt – a két palota és a kert területe végül 155 ezer négyzetméter lett. A hatalmas kertbe egzotikus növények kerültek, a szintén itt kialakított kis állatkert pedig egyedülállónak számított a kontinensen.

Korabeli metszet: az állatkert

A herceg kiterjedt kapcsolatait kihasználva különleges, Európában addig nem ismert állatokat hozatott. A vizet eleinte a császári vízvezetékrendszerből kapta a kastély, ám 1725/26-ra kiépült a saját hálózat, amelyre többek között a látványos szökőkutak miatt is nagy szükség volt.

Az első múzeum, amelyet közönség is látogathat

Savoyai Jenő halála után a palotát egyetlen élő rokona, egy unokahúga örökölte, aki azonban 1752-ben férje adósságai miatt eladni kényszerült (a téli palotával egyetemben). Az ekkor létesült dokumentumokban szerepel először a Belvedere név. Az új tulajdonos, Mária Terézia, fiával II. Józseffel együtt 1776-ban döntött úgy, hogy a császári Galéria anyagát a Hofburgból átviteti a Belvedere-be. Az újonnan létesített Galéria anyagáról Joseph Rosa igazgató katalógust készíttetett, a gyűjteményt pedig megnyitotta a közönség előtt. Háromszor egy héten lehetett megtekinteni a képeket – a belépés ingyenes volt. Az Alsó-Belvedere-ben kialakított lakosztályokat a császári család és vendégei vehették igénybe.

Ez az állapot több mint száz évig tartott. 1889-ben megnyílt a Szépművészeti Múzeum (Kunsthistorisches Museum), és két évvel később ide került át a Habsburg-gyűjtemény, amely ekkorra már kinőtte a Belvedere termeit. Egy ideig üresen állt a palota, majd megkezdődött a korszerűsítés, bevezették a villanyt, központi fűtést kaptak az épületeket, és 1900-ban beköltözött Ferenc Ferdinánd trónörökös és neje.

A szarajevói merénylet után rövid időre még volt lakója a palotának, miközben már működött az Alsó-Belvedere-ben a Modern Galéria. A gyűjtemény pedig egyre bővült a szecesszió nagy festőinek alkotásaival. A legnevezetesebb beszerzés dátuma 1908: ekkor került a gyűjteménybe Klimt remekműve, A csók. 

A Monarchia bukása, az I. Köztársaság megalakulása, a Habsburg vagyon államosítása újabb átszervezést hozott.  1923-ban az Alsó-Belvedere-ben megnyílt a Barokk múzeum, egy évvel később pedig a Felső-Belvedere-ben a 19. századi Galéria. Az Orangerie termeiben is kiállításokat rendeztek: a súlypont az osztrák festészet volt, s a századforduló kortárs alkotóinak köszönhetően volt is miből bővíteni a gyűjteményt.

Az Anschluss után persze minden megváltozott. A náci ízlésnek a gyűjtemény nagy része nem felelt meg, de beérték a termek lezárásával, a képeket nem semmisítették meg – viszont itt gyűjtötték a máshonnan elkobzott, „elfajzottnak” minősített – vagy éppen az üldözöttektől elrabolt - művek egy részét is.  Nem csoda, hogy az évtizedekkel később végre beindított eredetkutatás és restitúció a Belvedere-t oly súlyosan érintette. A Galéria háború utáni vezetői nem voltak szívbajosak, és a feledés fátylát borítva jó néhány kép eredetére, az épület helyreállítása, majd 1953-ban bekövetkezett újranyitása után büszkén állították ki saját anyagként a remekműveket.

Persze közvetlenül a háború után volt egyéb gond. A legenda szerint az ínség éveiben a jócskán megrongálódott palota kertjében dísznövények helyett a bécsiek káposztát és más, mezőgazdasági szakértelem nélkül is gondozható zöldségeket termesztettek, enyhítve az élelmiszerhiányt.

Politika a kastélyban

Laopold Figl és az áírók. Foto Kredit: Osztrák Nemzeti Könyvtár

1955. május 15-én a Felső-Belvedere erkélyéről hangzott el a sorsfordító mondat: „Ausztria szabad!”. Figl osztrák külügyminiszter bejelentését a kastély kertjében ujjongó tömeg fogadta. A megfelelő dokumentumot előzőleg a kastély gyönyörű márványtermében írta alá a négy megszálló hatalom, a Szovjetunió, Anglia, Amerika és Franciaország vezető politikusa. A helyszínválasztás érthető volt, hiszen Bécs első számú központi palotája- és annak erkélye – a Hofburg és a Heldenplatz - aligha jöhetett szóba. 1938-ban ott még lelkesen éltették a bevonuló Hitlert, aki arról a bizonyos erkélyről integetett híveinek. A Belvedere erkélye azonban szeplőtelen volt, és a történelmi aktus alaposan felértékelte a palotát. A Márványterem ma is őrzi az emléket, megvan az eredeti asztal, amelyet a tárgyalóküldöttségek körülültek, és amelyen a szövetségesek kivonulását rögzítő és a később másik dokumentumba foglalt semlegességet előkészítő megállapodást aláírták. Az évfordulókon itt rendezik a megemlékezést, a beszéd az erkélyről hangzik el, a kert pedig a bécsiek népünnepélyének ad helyet.  Jellemző, hogy az aláírási ceremóniát két festmény is megörökítette: az eredetileg megbízott festő, Sergius Pauser impresszionista képet készített. Julis Raab kancellárnak nem tetszett, hogy az aláírók felismerhetetlenek, és helyette realista művet rendelt másik alkotótól.

Neves művészettörténészek, tapasztalt kurátorok jóvoltából jobbnál jobb kiállítások örvendeztették meg a következő évtizedekben (is) a képzőművészet kedvelőit. A régi pompájában helyreállított kert milliókat vonzott – és vonz ma is. Annál nagyobb volt a döbbenet, amikor a múlt beérte a múzeumot, vagy inkább az osztrákok büszkeségét, a legismertebb és legkedveltebb Klimt képet. Ausztria nemzetközi nyomásra már 1998-ban elfogadott egy új restitúciós törvényt, amely az állami múzeumokat eredetvizsgálatra, és a régi tulajdonos kártalanítására, tulajdonának visszaadására kötelezte. A sajtó és a közélet hangos volt a Leopold gyűjteményt ért kárról – a Schiele képek New York-i fogva tartásáról – de valahogy az osztrák hivatalos szervek abban reménykedtek, hogy az állami tulajdon „megmenekül”.

Szégyenteljes bírósági tárgyalások, egyezkedések előzték meg a végleges döntést, amelynek értelmében öt Klimt-képet, köztük az Arany Adelet az Osztrák Galéria köteles visszaadni az eredeti tulajdonos örököseinek. A Belvedere kiállító termeiben se előtte, se utána nem volt olyan tömeg, mint azon a napon, 2006 elején, amikor utoljára állították ki Bécsben a képeket. Volt, aki piros rózsával jött elbúcsúzni Arany Adeletől, s ha nincs az a felháborító történet, ahogyan az egykor Bécsből elhurcolt családot megfosztották értékeitől, még megható is lehetett volna a jelenet. A 250 millió eurót érő szállítmány New Yorkba utazott, az Adele-kép Klimt egykori modelljének  90 éves unokahúgához került (érdekesség, hogy a perben Maria Altmann ügyvédje a zeneszerző Schönberg unokája volt.) A Leopold alapítvány által visszavásárolt Schiele képekkel ellentétben az Arany Adele nem került vissza Bécsbe. Bár felajánlották visszavásárlásra, de a vételár az állam számára megfizethetetlen volt. Szerencsére Ronald Lauder manhattani Új Galériájában ma is megtekinthető.

Az Arany Adele az eredeti tulajdonossal. Fotó: DPA

Más összefüggésben is szóba kerül a Belvedere. A kétezres évek elején Bécs belvárosa az UNESCO világörökség része lett, ám a kitüntető címet veszélyeztette a harmadik kerület egyik elhanyagolt részének felújítási terve. Az ide álmodott négy, egyenként 90 méternél magasabb toronyház alaposan elrontotta volna a belváros látképét (légvonalban mindössze 800 méterre volt a Stephansdom). A védett látképnek ugyanolyannak kell maradnia, ahogyan Canaletto 1760-ban azt a Felső-Belvedere-ből látta és megfestette – hangzott az UNESCO indoklása. Most éppen a Stadtpark közelében tervezett 74 méter magas toronyház megnyirbálásáról született döntés a Canaletto-látkép védelmében.

A Belvedere 300. születésnapja remek kiállításokra ad alkalmat.. A jubileumi év programja a múzeum honlapján megtalálható.