Korábbi évek felforgató néptánca

Jelenleg a „Titkaink” című darab felforgató néptáncosa és illegális kiadványok szerkesztője, Tatár Imre (Pintér Béla) vendégeskedik a Múzeum-negyedben– írja a der Standard.

Néptánc-tábor, úttörők farsangja, ötéves terv: Pintér Béla magyar rendező legújabb darabja az 1980-as évek Magyarországára visz vissza, amikor néhány vicces boksznadrágot viselő, boglyas hajú férfi azon fáradozik, hogy megszabadítsa a magyar szellemet a kommunista gyámkodástól. A felforgató táncosok és népzenészek (vesd össze a 70-es évektől létező magyar táncház-mozgalommal) illegális tevékenységet folytatnak, és illegális folyóiratokat terjesztenek.

A Múzeum-negyed G-csarnokában a Bécsi Ünnepi Hetek premierjén két túlméretezett, folyamatosan forgó magnószalag alkotja a színpadi képet – nyugtalanító jele annak, hogy itt egy kikémlelt társadalom látható. Szerencsés, akinek a szőrmesapkája nem rejt poloskát. Miközben...
A költői vénájú rendszerbírálók versei ocsmány rímeket tartalmaznak, csúnya szavak váltakoznak az ötéves tervvel vagy a kiválasztott politikusok nevével.

Ennek hamarosan vége szakad, mert Balla Bán István zeneszerző (Friedenthal Zoltán) rossz helyen mondott rosszat: terapeutáját szégyenkezve tájékoztatta pedofil hajlamáról. A doktornő rendelője természetesen be volt poloskázva, és a titkosszolgálat aktivizálódott. A zenész hamarosan kétes értékű állami elismerésekben részesült, aminek áraként folyamatosan kémkednie kellett barátai után.

Mesélhető történetekből és életszerű figurákból kortárs színházat varázsolni – ez az, amit Pintér Béla tud. Túllát a (nép)zenéből építkező népszínházon, annak erején, érzelmein és óriási energiáján. A magyar színházi világban – Mundruczó Kornél, Schilling Árpád és Bodó Viktor mellett – az egyik legéletképesebb Pintér társulata.

Hogy „Nyugaton” dicsőítik a rendezéseit, betudható Pintér társadalomkritikus és felvilágosító munkamódszerének, annak, ahogyan kimondja az elhallgatott dolgokat, és kíméletlenül puhatolja az ország múltját. A hidegháború korát idéző Titkaink is a jelenlegi magyar kormány megtorló intézkedéseinek lenyomataként jelenik meg. A kormány már törölte a színház támogatásának a felét. A Titkainkban „állati források minisztériumának” nevezik a kulturális minisztériumot, amelyet a valóságban ma „Emberi Erőforrások Minisztériumának” hívnak.

Az akkurátus, szórakoztató est egyenes vonalú narratívájával és jól komponáltságával visszaidézi a múlt egy darabját; ehhez hozzájárul a képszerű pillantás az 1980-as évekre (ezek úgy néznek ki, mint nálunk az 1970-es évek). A produkció éppen azzal okoz meglepetést, hogy túl ezen a patinán, helytáll az erős cselekménnyel, az érdekes párbeszédekkel és a kitűnő színészi játékkal is.

Tatár Imre szerepében Pintér Béla (a rendező minden saját darabjában játszik) olyan, mint egy rendszerellenes küldetésébe belerészegedett, mazochista keménylegény; a naiv, rendszerhez hű feleségét Szamosi Zsófia játssza, aki azonban végül nagyobb karriert csinál; Stefanovits Angéla játssza a fiút, egy koravén kamaszt, aki az apja népzenéjétől Johann Sebastian Bach-hoz menekül. A hidegszívű és az ugyanakkor stílusosan cselekvő titkosszolgálati főnököt, akinek magának is megvannak a saját titkai, Csákányi Eszter alakítja.

Időugrás a jelenbe

Fridenthal Zoltán afféle megvert zenészként bukdácsol át egy heterogén társadalom panorámáján. Egy mába vezető időutazás bemutatja, hogy valamikor később mi lesz mindannyiukból. És hogy milyen az, amikor az igazi díjat hamis emberektől kell átvenni.
„Hetven év alatt majd mindez kiderül ” – mondja egy kormánytisztviselő. Magyarországon azonban hivatalosan soha nincs szó az egykori titkosszolgálati módszerekről.

Die Presse: Ünnepi hetek: kommunizmus, gyermekbántalmazás és korrupció Magyarországon

Pintér Béla „Titkaink” című drámája, kényes témákat dolgoz fel, mint az operettek. Az eredmény az eredetitől a népiesig terjed –írja Norbert Mayer a

A színpadi kép megfelel annak az üzenetnek, amelyet Pintér Béla Titkaink című színdarabja közvetít. A vasárnap bemutatott darabban a színpad csaknem egész hátterét egy régi magnó foglalja el. Az óriás szalagok minden gyanús dolgot felvesznek, ami az előtérben történik. A nyolcvanas évek Budapestjén vagyunk, a gulyáskommunizmus végső szakaszában: nézzétek csak, az 1956-ban véresen indult kommunista Kádár rezsim 32 éve alatt rendszeres volt a lehallgatás és megfigyeltek minden gyanús személyt.

És a végén, a magyar nyelvű, német feliratozással előadott másfélórás előadás után? A cinikusan rövid epilógusból az ember megtudja, hogy a mai Magyarországon a liberálisból elnyomó nacionalistává lett Orbán Viktor miniszterelnök alatt a helyzet nem lett sokkal jobb. Ismét az egykori besúgók és megalkuvók vannak hatalmon, csak éppen más formát öltött az elnyomás. Keserűen dühös a következtetés, amire a szerző, rendező és színész a budapesti szabad színházak között hírnevet szerzett társulatával jutott. Az a tény, hogy a zenei aláfestéssel bemutatott, nagyrészt egy táncházban játszódó darab akár operettnek is elmenne, és a lehangoló téma ellenére ritka módon vidámnak tűnik, még inkább kihangsúlyozza a gonoszságot. Jó adag szarkazmust él meg az ember, amelyet kíméletlenül körbe fon a pusztáról származó, vidám népzene.

A disszidens szereti a funkcionáriusnőt

A cselekmény a következő: István, a zenész (Friedenthal Zoltán) rögtön a darab kezdetén megvallja egy pszichiáternőnek, hogy vonzalmat érez hétéves nevelt lánya iránt. A felesége iránti vágya már kihűlt. Egy másik párnak is gondjai vannak: Imre (Pintér Béla), aki sikeres néptánctanár, miként azt egy alkalommal ki is mondja, megszállottan szerelmes a meggyőződéses kommunistába, Beába. Imre egy szamizdat újság számára ír cikkeket, zeneileg tehetséges, érzékeny fia pedig gyűlöli az apja új kedvesét. A rendszer már mindenről értesült: tud a „Vasfüggöny” című szamizdatújságról és a zenész pedofil hajlamáról is. A táncházban akad besúgó. Istvánt is beszervezik, ki kell szolgáltatnia a rezsimmel szemben kritikus barátját. Ráadásul egy magas rangú politikus, aki még a Kossuth-díjjal is kitüntetteti, szexuális ajánlatot is tesz neki. Ez az István nem áll jól, egy személyben tettes és áldozat. Végül, amikor már mindenkit tönkretett, akiket szeretett, végzetes cselekedetre szánja el magát.

A gyors befejező jelenet jellemző ennek a színházcsinálónak a rendezésére: ahogyan a gúnyban megmutatja a valóságot. Mint a lovagi játékokban, az ember szeretne felkiáltani: hogy volt! Pintér kritikája gyakran fakalapácsra emlékeztet. A bántalmazási jelenetekre csupán utalás történik, igaz, egyértelműen. Imre fia lekicsinylően mondja a népzenéről, hogy az nagyon gyakran a moll-dallam egyszerű hangzására épít. Ez érvényes a Titkainkra is. Számos, komplex összefüggést gyakran puszta effektusokra egyszerűsít le. Gyakorta túlságosan szájbarágó az egész, máskor pedig naivnak tűnik – és ez különösen ott irritáló, ahol István karakterének jellemzéséről van szó. Ez a barátságos szörnyeteg túl sok együttérzést kap.

Az alkalmazkodók diadala

Ezzel szemben könyörtelenül ábrázolja a megalkuvókat, a politikai bűnözőket és a követőiket. Az ő esetükben okosan és hatásosan veti be a tanmese eszközeit. Csákányi Eszter remekel magas rangú funkcionáriusként, Thuróczy Szabolcs elfogadható besúgót alakít, Szamosi Zsófia meggyőződéses együttműködőt. Az ilyen típusú emberek minden rendszerváltozást túlélnek, sőt egy kis türelemmel még egy újabb, igazi karriert is befuthatnak. A Titkaink konklúziója a reménytelenség, de azért ez nem olyan komoly.

Fordította: dr. Gonda László