A képzés pénzbe kerül. Sok tekintetben és néha nem is kevésbe. A továbbtanuló diák még nem léphet be a munkaerőpiacra, nem keres, és nem fizet adót. Nincs olyan bevétele sem, amelyből tartalékot képezhetne. Márpedig erre egyre nagyobb szüksége lenne, ahhoz, hogy későbbi továbbképzésének költségeit fedezze és viszonylag hamar további tartalékokat képezzen majdani nyugdíjas idejére. Másrészt családot is szeretne alapítani és ehhez is meg kell teremteni a feltételeket. Mennyi ideig lehet és kell még a gyerekeket a társadalomnak és a szülőnek eltartania? Hány éves koruktól kell maguknak fedezni költségeiket? Ezek már szinte luxusnak tekinthető kérdések – mondja János Zsolt.

Évtizedekkel ezelőtt számos országban még az volt a fő cél, hogy megvalósuljon a szabad hozzáférés az oktatáshoz. A gyarapodás éveiben – 8-10 százalék mellett – nem volt gond a finanszírozás adóbevételből. Ezzel a politikai pártok is pontot szerezhettek. Amióta azonban a növekedési ráta maximum 1-1,5 százalék, az állam adósságállománya pedig az egekbe szökik, több kiadási tétel megkérdőjeleződik. Köztük az oktatás finanszírozása. Persze azt is mondhatnánk, hogy ez befektetési kérdés. Ha diákjaink tanulmányaik befejezése után nem találnak megfelelő állást, és így nem tudják megtéríteni a társadalomnak a költségeket, akkor azt is mondhatjuk, hogy taníttatásuk drága, mondhatni téves befektetés volt.

Egyre több országban nyílik lehetőség arra, hogy a diákok diákhitel révén maguk fedezzék tanulásuk költségeit. Egyértelmű, hogy az ilyen hitelek bizonyos száma is problematikus. Sőt, növekedhet azoknak a száma, akik nem tudják adósságukat fizetni. Jelenleg egyedül az Egyesült Államokban több mint 1 200 milliárd dollárt tesz ki a diákhitelek nyitott összege.

A befektetés a képzésbe ma már nem garancia a nagy bevételekre! Kifizetődik még a képzés?
Ezt a kérdést egyáltalán nem kellene feltenni – véli János Zsolt. Mert – hangzik az indoklás – képzettség nélkül a globális versenyben már senkinek nincs esélye... Az európai jól képzett diákok kezdik érezni a globális konkurenciát. Nem csak Európából, hanem más piacokról is. Egyedül Kínából és Indiából óriási számban érkeznek jól képzett diákok a globális munkaerőpiacra.

Így persze egyénileg érdekes az államilag finanszírozott oktatás érthető óhaja, ám ez összességében nem finanszírozható. A kint lévő hitelek magas összege ugyan szokatlan jelenség, ám fontos lépés a költségek valós értékelése irányában. Gondoljuk csak végig, milyen sok mindent finanszíroztunk korábban közköltségből!

Mi tehát a megoldás? A magánfinanszírozás!

Ezzel a befektetési döntés az államról az egyes háztartásokra tevődik át. Ez a fejlemény azt is megmutatja, hogy a szülőknek most már nem csak a saját nyugdíjas éveikre, hanem gyermekeik taníttatására is kell gondolniuk, vagyis ez is előtakarékoskodást igényel. Elképzelhető, hogy a következő években egy- egy nyaralás tervezésekor fel kell majd tenni a kérdést: vajon ezt az összeget nem inkább a gyerekek képzésére kellene félretenni. ..
És mi legyen azokkal a gyerekekkel, akinek a szülei ezt nem engedhetik meg maguknak? Egyszerűen természetesnek kell venni, hogy a diák a tanulmányai mellett munkát vállal. A gazdaság ma már pozitívabban tekint az ilyen diákokra. Ők ugyanis az elmélet mellett hamarabb megtanulják a piacképes munkát. Márpedig a jövőben minden munkának aktuális piaci értéket kell képviselnie.

A pénzügyi tervezéssel tehát nem csak az érintettek nyugdíjas korára, hanem a gyermekek taníttatására is gondolni kell. Egyedi, egy-egy családra jellemző tervre van szükség, olyanra, amely figyelembe veszi a család bevételein és kiadásain túl azt is, milyen terhet ró majd rá gyermekei taníttatása. Az ilyen egyéni tervezésben segít a pénzügyi tervező, aki a későbbiekben is mindig segít a helyzet változásához igazított módosításokkal.