Képei évtizedeken át okoztak döbbenetet, hiszen 1949 óta festett önarcképei kíméletlen önvizsgálaton alapultak, nem beszélve saját meztelen testének ábrázolásáról. Élete végéig magányos volt, egyetlen hozzátartozója, édesanyja, aki Tirolban leányaként hozta a világra, 1964-bern meghalt. Egy-egy festményén árnyalakként – többnyire saját árnyékaként – feltűnik. Önmagát kendőzetlen őszinteséggel ábrázolta. Ahogyan elmondta, jó ideje rájött, hogy „azt szeretné festeni, amit érez”, így kevésbé a külső szemlélődésen, mint inkább az elmélyült önmegfigyelésen alapult a végeredmény.

A háború alatt szülőfalujából Bécsbe kerékpározott, ahol felvették a képzőművészeti akadémiára. 1941 és 43 között Wilhelm Dachauer mesterkurzusára járt, aki végül kidobta a főiskoláról, mondván, hogy „elrontja” a többieket. Nem hagyta magát, magántanulóként folytatta, majd 1951-ben Párizsba ment, ahol megismerkedett Paul Celannal. Az ő biztatására utazott tovább 1968-ban New Yorkba. Magányos volt, és ebben az elszigeteltségben egyebek között elsajátította az animációs rajzfilm technikáját – amit aztán 1980-ban visszatérve Bécsbe magával hozott.

Nem éppen fiatalon, hatvanas évei elején végül az iparművészeti főiskola professzora lett, a festészet és az animációs film tanszakon. Tanítványaitól sokat követelt – a nőktől mindig többet, mint a férfiaktól. Úgy vélte, női mivolta miatt sok hátrány érte, ám eközben tagadta, hogy feminista, vagy akcionista lenne. A szakmabeliek különös embernek, ám nagy művésznek tartották.

Halála időpontjában – egészen május végéig – tart még nagyszabású retrospektív kiállítása, amelynek megnyitójára már nem tudott elmenni, mint ahogy tavaly a velencei Biennálé Arany Oroszlán díját sem tudta már személyesen átvenni.