Derűs nyugalom a Bécsi opera háza táján

 
2010. Nov. 7. 12:27

Derűs nyugalom a Bécsi opera háza táján

2010. november 7., Vasárnap 12:27

Még egy negyed év sem telt el azóta, hogy új igazgatója van a Bécsi Operának, máris megjelent a könyv Dominique Meyer életéről. A bécsiek kíváncsiságát ki kell elégíteni, mondja a szerző (ismert újságíró), vagy inkább szerzőtárs, aki az intendáns gondolatait papírra vetette. Meyer munkája részének tekinti a dedikálást is, holott eredetileg nem híve személye előtérbe állításának.

Minden kiderül a könyvből. Az új igazgató elzászi gyermekkora – fotókkal illusztrálva, egyetemi évei Párizsban, amikor beleszeretett az operába, a színházba. Megtudható, hogyan állt sorban néha huszonnégy órán át az akkor Rolf Liebermann által zseniálisan vezetett párizsi Opera pénztára előtt, hogy aztán öccsével az állóhelyen szorongjon. Szó van persze a későbbiekről is, amikor pályakezdő közgazdászként Jacques Lang kultuszminiszter állást ajánlott neki, vagy ahogyan a francia filmreform, majd az Arte művészeti tévé csatorna megteremtője lett.

A könyv különleges érdeme ezen felül az, hogy a Meyer számára fontos kulturális intézményekről, személyiségekről részletes információt kap az olvasó. Életének fontos helyszínei, a párizsi Opera, a Bastille Opera, a Lausanne-i opera, a Theatre des Champs –Elysées éppúgy szerepelnek a könyvben, mint a számára fontos személyiségek, nagy művészek – akik jószerével baráti köréhez tartoznak és minden bizonnyal Bécsbe is követik. Már a puszta válogatás is beavat az új intendáns ízlésvilágába.

A szerző(társ) azt sem titkolja, hogy Meyer számára a párizsi Theatre des Champs –Elysées maga volt a paradicsom, az a színház, ahol minden zenés műfaj otthon volt, s ahova a világ legjobbjai is szívesen jöttek vendégszerepelni.

A bécsi évek persze még fehér lapok. Aki az itteni Házról akar olvasni, annak Ioan Holender, a 19 év után távozott igazgató néhány hónapja megjelent könyvét kell forgatnia. Ebben csaknem két évtized szinte minden lényeges előadásáról talál információt. E könyv szerzője maga Holender. Nem okoz csalódást: arra ugyanis mindenki számíthatott, hogy egyúttal legendát is nem kerekít saját személye köré.

Nem tudni, vajon Meyer foglakozik-e holmi jegyzetek készítésével a majdani emlékiratokhoz. Nem feltétlenül illik személyiségéhez, már amennyire eddig a bécsiek megismerhették. Szerényen és mosolygósan igyekszik a háttérben maradni, nem teszi közhírré, hogy egy-egy ügyes ötlet tőle származik. A legújabb kezdeményezés, a társulat új tagjait bemutató matiné-sorozat, amelyen – havonta egy vasárnap délelőtt – az itt még ismeretlen énekesek egyórás dalműsort adnak, ugyancsak nélkülözi az igazgatót. Jobbnak látta, hogy a Ház egyik dramaturgja mutassa be a fellépőt. Nem mintha elzárkózna a közönségtől: szünetben, előadás előtt fel-feltűnik a foyerban, elvegyül, ha megszólítják, beszélget. És mindig mosolyog.

Nincs is miért bujdokolni. Az első „igazi” bemutató, Hindemith Cardillac című operája fergeteges siker volt, a közönség imádta, és a legszigorúbb kritikus sem tudott egyetlen rossz szót se leírni. Meyer úgy véli, a siker titka, hogy valami egészen különleges harmónia ötvözte egybe a karmestert (Franz Welser-Möst), a rendezőt (Sven-Eric Bechtolf), a remek énekeseket, és ez meglátszott az előadáson. Welser-Möst egyébként sokat vállal: az idő rövidsége miatt a meghívott karmesterek közül többen nem tudták vállalni a bécsi fellépést, s ehhez jött még Seiji Ozawa megbetegedése. A zenei igazgató készséggel vállalja át az eredetileg másnak szánt előadásokat – utóbbiaknak pedig ez egyáltalán nem árt.

A Dominique Meyer – Színváltozás a Bécsi Operában című kötetet ( Jack Lang előszavával) a Styria adta ki.

 

0 komment:

Szólj hozzá:



jooble
BCB Consulting
Bogipark
Ilona stüberl