A Liechtenstein palota például kicsit kiesik a látogatók szokott útvonalából. Pedig igazán van mit nyújtania. Dr. Johann Kräftner igazgató felettébb szerencsésnek mondhatja magát: nem minden művészettörténész vagy éppen kurátor jut olyan anyaghoz, mint a Hohenbuchau gyűjtemény, amelyet 2007-ben a gyűjtő ennek a magánmúzeumnak adott kölcsön. Persze a nagylelkű tett korántsem csak a szerencsének köszönhető: a szomszédos Liechtenstein uralkodója jóvoltából felújított és a nagyközönség előtt megnyitott barokkpalota igazgatója már bizonyított. Nemcsak őrzi a fejedelmi gyűjtemény kincseit, ápolja az intézményhez illő barokk hagyományt, hanem járja a világ aukcióit, és gondosan válogatva gyarapítja az anyagot, amelyből időről időre pompás kiállításokat rendez.
Most éppen a Hohenbuchau gyűjtemény van soron: alapos rendszerezés után a nagyközönség először találkozhat a lélegzetelállító anyaggal, mégpedig mind a 97 képpel. A súlypont a 17. századbeli flamand barokk, az Aranykor, amelynek egyes iskoláira, a műfajok sokszínűségére összpontosított a gyűjtő, a portrétól a csendéletig, a tájképtől a zsánerképig nyújtva átfogó benyomást.

A mostani Brueghel, Rubens, Jordaens című kiállítás azonban nem csak a legnagyobb és legismertebb mesterek munkáit mutatja be, a látogató akár zavarba is jöhet, amikor igazi mesterművek alkotóival összehasonlít szinte ismeretleneket, és kénytelen bevallani: kiállják a próbát. A gyűjtő, a Faßbender házaspár (az anyag maga a Hohenbuchau kastélyról, a család rezidenciájáról kapta a nevét) láthatóan nem ódzkodott az ismeretlen vagy kevésbé ismert festőktől sem, ha azok művének színvonalát megfelelőnek találta és feltételezte, hogy az illető csak a túl sok zseniális kortárs miatt szorult háttérbe. Az arisztokratikusan csengő Hohenbuchau név egyébként nem nagy hagyományú gyűjteményt takar: a házaspár alig 15 éve vásárolta az első képet. Így az anyag még érdekesebb: mai szem tekint a flamand barokk korára.

A kiállítás szeptember 20.-ig tart nyitva.Már az épület is megéri a látogatást: a palota, amelyet 1657 és 1712 között az olasz Domenico Martinelli épített és a kor legnagyszerűbb művészei rendeztek be, már a 19. század elejétől nyilvános múzeum volt - a nagy hírű Kunsthistorisches Museumnál jóval előbb, igaz fűtés hiányában az épületet telente kénytelenek voltak bezárni. A második világháború után méltatlan sors jutott a palotának: építési központ rendezkedett be termeiben, mígnem 1979-ben az Osztrák Köztársaság bérbe vette az uralkodó családtól. Egészen 2000-ig itt működött a Modern Művészetek Múzeuma, a Ludwig Alapítány, amelynek - több mint tíz éven át a magyar Hegyi Lóránd igazgatása alatt gyarapított - gyűjteménye 2002-ben átköltözött a Múzeumi Negyedbe. Ekkor II. János Ádám elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa álmát, s a vadúzi gyűjtemény legpazarabb darabjait hozzáférhetővé tegye a nagyközönség számára. Gyönyörű a könyvtárterem, és érdemes felfelé is nézni: az egyik lépcsőház plafonját Johann Michael Rottmayr 1705-ben készült freskó-sorozata díszíti. Gazdag a múzeum állandó gyűjteménye, különösen a barokk és reneszánsz művészet képviselteti magát, de érdemes bekukkantani a másik időszaki kiállításra, amely most éppen Egyiptomról szól. A programok között nem csak értő tárlatvezetés szerepel: nyaranta az ugyancsak korhűen rendbe hozott kert hétvégenként vidám barokk mulatság helyszínéül szolgál.

Német portrék a KHM-ban

A Szépművészeti Múzeum tudja, mivel lehet nyáron is becsalogatni a látogatót: legújabb kiállítása Albrecht Dürer, Lucas Cranach és Hans Holbein festményein keresztül az 1500 körüli német portréfestészetet mutatja be. Az alkotók ismertek, festményeik jó része is szerepelt már jó néhány kiállításon, illetve része a Kunsthistorisches Museum állandó gyűjteményének, így egyben, ezzel a tematikával azonban ez az első kiállítás. A súlypont az ember, ahogyan a művészek a német nyelvterületen a 16. században felfedezték és ábrázolták.
A kiállítás azt is nyomon követi, hogyan került az ember hirtelen – vagy fokozatosan? – az alkotók figyelmének középpontjába.

A festmények pontos korrajzot adnak: a nemesség, a feltörekvő polgárság képviselőit örökítik meg, lehetőséget nyújtva a művészeknek, hogy a valóság tükrözését elegyítsék némi játékos hízelgéssel, az ábrázolt személyt felruházzák az általa hőn áhított tulajdonsággal. Mégis, ennek a német portréfestészetnek a legfigyelemreméltóbb ismérve a modellek jellemének oly hű ábrázolása: ma pontos elképzelésünk lehet arról, milyen is volt a festményen megörökített személy.
A kiállítás, amelyen a Kunsthistorisches Museum gazdag anyagát jelentős múzeumok és magángyűjtők kölcsönadományai teljesítik ki, szeptember 4-ig van nyitva.

A Bécs Múzeum és a Belvedere együttműködésének eredményeként Hans Makart alkotóművészete ritka teljességében ismerhető meg a nyári hónapokban. Az Alsó-Belvedere Az érzékek festője címmel az ideillő nagyobb szabású és méretű festményeket mutatja be, míg a Bécs Múzeum – kölcsönvéve a Karlsplatzon átellenben lévő Künstlerhaus kiállítótermeit – azt az alkotót mutatja be, akinek hatása a 19. században az élet minden területére kiterjedt, akiről korszakot neveztek el. Vagyis ez a kiállítás arra összpontosít, mit adott Makart a városnak (A cím is erre utal: Egy művész uralja a várost). Nyomon követhető kapcsolata a társadalommal, de az is, hogyan építette fel a ma is korszerűnek tűnő önreklámozást, miként alapozta meg népszerűségét. Színházi díszletek, sőt jelmezek, ruhatervek is láthatók, és ábrázolások, fotók magáról a művészről. Mindkét kiállítás október közepéig tart nyitva.
Max Weiler (1910- 2001) sikeres és igen termékeny festőművészként ismert. Az most rajz-életművét tárja a látogatók elé, s ezzel saját profiljához tér vissza. Ráadásul e rajzok zöme a múzeum birtokában van, mivel előző igazgatói még a művész életében felismerték e művek jelentőségét, és közülük igen sokat megvásároltak.

Június közepétől – egészen októberig az osztrák fotóművészet kezdeteit mutatja be az alagsori kiállás, A képek világának robbanása címmel. Ahogyan ez fényképek esetében lenni szokott, a fotók egyfajta korrajzot is adnak: az első kezdetleges képek 1865-ben készültek, s a kiállítás a következő nyolcvan esztendőt öleli fel.

A Hundertwasser múzeum június 10-től ugyancsak a fotóművészetnek szentel kiállítást: az Andra Spallart és a Fritz Simak gyűjtemény jóvoltából szintén a hőskor felvételeit mutatja be, történelmi képeket a 19. századból és a 20. század elejéről, konkrétan szembesítve mai fotósok műveivel. Összesen 200 fotó tekinthető meg. Július 25-ig még nyitva van a jugendstíl ékszer kiállítás is.

A idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját, s ebből az alkalomból a névadó-alapítóművésznek szenteli a bohókás épület mindhárom kiállítási szintjét, vagyis a harmadik és negyedik emelet, ahol évente négyszer időszaki kiállítást rendeznek, július 2.-tól szintén Hundertwasser műveivel telik meg. Érdemes a múzeum honlapján a jubileumi kiegészítő műsorokról tájékozódni: kiemelkedik közülük az évforduló alkalmából kiadott Hundertwasser album bemutatója.