A “Presse” vitaoldalán nemrégiben egy Bécsben élő magyar azt a véleményt képviselte, hogy az EU-n belüli “futótüzet” (értsd: a populizmus) “ jelentős mértékben a magyarországi demokratikus struktúrák lebontása idézte elő”. Tisztelet a szerző hazaszeretetének, ám jelentősen túlértékeli hazájának a fontosságát.

Sem az FPÖ, sem az olasz Lega Nord (Északi Liga), sem a francia Front National (Nemzeti Front) nem Orbánnak köszönheti létét. És bár Hollandiában a Szabadságért Párthoz tartozó Geert Wilders felesége magyar diplomata, ez a házasságkötés  is jóval korábban történt, még mielőtt az ország az EU tagja lett volna.

Lengyelországot sem Orbán “fertőzte meg”, de ő és Jarosław Kaczyński, a lengyel kormányzó párt, a PiS elnöke a legközismertebb és legbefolyásosabb képviselői annak a nemzeti konzervatív európai koncepciónak, amely több egykori kommunista társadalomban jött létre, a legkésőbb éppen Lengyelországban.

Az EU, mint az elit cinkosa

A Visegrádi-államokban az EU-csatlakozásról 2003 tavaszán megrendezett népszavazáson 77 - (Csehország) és 94 százalék (Szlovákia) közötti szavazati arányt értek el. Ekkorra ezek az egykor a Varsói Szerződéshez tartozó  országok, Szlovéniával együtt már csatlakoztak a NATO-hoz, mert számukra fontosabbnak tűnt a védelem az Oroszország jelentette fenyegetéssel szemben, mint az EU ígéretei szabadságról és jólétről.

Ezeket az ígéreteket azonban nem lehetett máról holnapra megvalósítani. Sokak számára elmaradt a gyors gazdasági felemelkedés, helyette jött a tömeges kivándorlás Nyugatra. Az emberek megélték a rossz mondást -  “a szocializmusban a szegénység van egyenlően elosztva”, - arra azonban nem voltak felkészülve, hogy “a kapitalizmusban a gazdagság van egyenlőtlenül elosztva”. Ehhez jött még az is,  hogy a kapitalizmusban éppen csak a posztkommunista urambátyámék gazdagodtak meg a  politikában és a gazdaságban.

Az EU semmit nem tudott vagy akart tenni annak érdekében, hogy ezeket az összefonódott csoportokat és a mai napig is engedelmes igazságszolgáltatást megfossza a hatalomtól. Épp ellenkezőleg, Brüsszelt és az EU-t gyakran a hazai elithez tartozók cinkosainak tartják.

Szlovéniában egyáltalán nem szakítottak a kommunista múlttal. Romániában éppen most éljük át a kétségbeesett lázadást ezekkel a viszonyokkal szemben.  Ezekben a helyzetekben, amikor a mindenkori baloldali kormányok az átpolitizált igazságszolgáltatást eszköznek használják ellenzékükkel szemben, az EU csak hallgat. Amióta azonban Magyarországon kétharmados többséggel egy közép-jobboldali kormányt választottak meg, az EU folyamatosan kampányt folytat a saját tagállama ellen. 

Amilyen mértékben az EU veszít a vonzerejéből, olyan mértékben erősödnek azok a pártok és populista vezetők, amelyek és akik azt ígérik, hogy megóvják a frissen szerzett szuverenitást és a nemzeti sajátosságokat. Az EU válságára azon tapasztalataik alapján reagálnak, hogy már átélték nemzetek feletti szervezetek - a Szovjetunió és Jugoszlávia - felbomlását, és ezért nemzeti önállóságukban keresik a gyógymódot.

Mind Lengyelország, mind Magyarország elutasítja azt a nemzeteken túli  szép, új világot, amelyet az EU kigondolt magának és nekik.  Orbán retorikáját lehet túlzottnak tartani, ám felvetődik a kérdés, hogy az EU miért éppen rá reagált olyan agresszívan és allergikusan: “Magyarország már nincs messze attól, hogy tűzparancsot adjon ki a menekültek ellen” - mondta Jan Asselborn luxemburgi külügyminiszter.

Orbán Viktor tragédiája

Orbán úgy érzi, Donald Trump kijelentése,  “Először Amerika”,  őt erősíti.  Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy “az első helyre helyezze önmagát”. Ez a multikulturalizmus végét jelenti. Orbán természetesen nem magyarázta meg azt az ellentmondást, hogy el kell utasítani az EU-t és a multikulturalizmust, ám egyidejűleg oda is kell tartozni, és a pénzt is el kell fogadni tőle. Tragédiájához tarozik persze,  hogy miközben nemzeti megújulásról beszél, maga is egy kedvezményezettekből és juttatásokból álló rendszert működtet. 

A migrációs válság által még markánsabb a törésvonal a Nyugat és a kelet-európai EU-tagállamok között. Ezek az országok nem szeretnék, hogy új kulturális irányvonalként egy postmodern multikultúrát kényszerítsenek rájuk. Keleten tipikus német pökhendiségként fogadták, hogy először nagyszámú menekültet engedtek be Németországba, majd felszólították a többi EU-tagállamot, hogy tegyenek eleget egy nyitott plafonú kvótának.

Európa nyugati felén valahogy kínosnak találják ahogyan Magyarország és Lengyelország a kereszténységre és Európa keresztény örökségére hivatkozik. Mindenesetre amikor Frans Timmermans, az EU-Bizottság első alelnöke azt kívánja Lengyelországtól, hogy “családügyi kérdésekben szabaduljon meg a katolikus egyház mindenütt jelenlevő elnyomásától”, akkor az számos lengyelt a moszkvai politikai bizottság utasításaira emlékezteti.

Példaként állhat itt Kaczyński Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott egyik interjúja. Kaczyńskitől azt kérdezték, hogy miért nem akarnak egyetlen menekültet sem befogadni, amikor kereszténynek tartják magukat. Kaczyński álszentnek tartotta a kereszténységre vonatkozó kérdést, és azt válaszolta, hogy az “EU sem rövid, sem  kimerítőbb megfogalmazásban nem akarta bevenni az utalást a kereszténységre sem később meghiúsult  alkotmányába, sem a Lisszaboni Szerződésbe."

A migránsok befogadása vonatkozásában “egyfajta egyszerű realizmus érvényesül” - mondta Kaczyński. “A világon valószínűleg több mint egymilliárd ember él, akiknek nehéz sorsán javíthatna az Európába vagy Amerikába történő bevándorlás. Ez azonban egyenlő lehetne annak a kereszténységből kifejlődött civilizációnak a pusztulásával, amely a legemberszeretőbb volt a történelem során. Ezért az észszerűség azt követeli tőlünk, hogy a helyszínen segítsünk ezeknek az embereknek. Mi készek vagyunk ezért fizetni. Egyébként semmi okot nem látunk arra, hogy kényszerből bárkit is befogadjunk”.

Kaczyński a közeledést keresi

Mind Orbán, mind Kaczyński  bolygóként kering Angela Merkel körül, miközben  Orbán a központi égtesttől éppen a növekvő távolság,  Kaczyński pedig a közeledés szakaszában van. Merkel mindig védőernyőt tartott Orbán fölé, most azonban meg kell élnie, hogy Orbán hátba támadja fáradságosan létrehozott Oroszország-politikáját.

Kaczyński kezdetben bizalmatlan volt Merkellel szemben,a Lengyelország hátrányára létrejövő Berlin-Moszkva tengelytől való régi lengyel félelem miatt.  Most azonban a közelségét keresi, és biztonsági szövetséget akar Berlinnel: “Az Ukrajnában végbemenő háború megváltoztatta a helyzetet. Merkel támogatja az Oroszország elleni szankciókat. Az is pozitív, hogy Németország katonákat küldött a NATO keleti szárnyára. Orbánnal ellentétben  kétoldalú kapcsolatokat keres az EU-n belül.

A szerzőről: Hans Winkler hosszú időn át a “Kleine Zeitung” bécsi irodáját vezette.

Elérhetősége: Debatte@diepresse.com

(Die Presse, nyomtatásban: 2017.02.21.)

Fordította: dr. Gonda László