Ó, igen, számos dolgot lehet kifogásolni Orbán Viktor Magyarországán – pontosan úgy, ahogyan a vörös-fekete kormány vezette Ausztriában is fáradság nélkül lehet hosszú listát összeállítani a hibákról. Vagy akár Franciaországban! Vagy az Egyesült Államokban! Vagy... Orbán Viktor azonban sajátos madár – vagy legalább is ilyennek tartja magát. Ha igaz, amit Lengyel László budapesti politikai szakértő az „Europäische Rundschau” legújabb számában (2016/1) ír, akkor Orbán valóban azt hiszi, hogy az orosz vagy török példára létrehozott „illiberális demokráciájával” olyan modellt hozott létre, amely arra hivatott, hogy győzedelmeskedve elterjedjen az egész világban.
Lengyel szerint ennek az orbáni világképnek a központi elemei a következők: a barát vagy ellenség éles megkülönböztetése, a nemzeti egység összekovácsolása, a szuverenitás védelme, a gyors és célorientált törvényalkotás, egyértelmű irányítási elvek, az autoriter önkényeskedés és az állandó szükségállapot: „Tegnap Moszkva és Ankara, ma Budapest és Varsó, holnap Párizs, holnapután Washington. Elátkoztátok Putyint és Erdogant, ma a kebletekre ölelitek őket! Nekem nem hittetek, de Kaczyṅskinek hinnetek kell, még inkább Le Pennek, és végül Trumpnak. Világméretű tea-party! Világ populistái egyesüljetek!” – így vázolja fel a magyar szerző a sokak számára meglehetősen sötét szcenáriót.
Lengyel elemzéséből még két szempont érdemel figyelmet, amely nagyon sok nem magyar számára teljesen ismeretlen: egyrészt, hogy milyen mélyen gyökeredzik a magyar lakosság széles köreiben a nyugatellenes-, kapitalistaellenes és liberalizmusellenes érzés (A Nyugat 1920-ban és 1956-ban elárult, 1989-ben pedig becsapott bennünket.). Másrészt, hogy időközben mennyire paranoiássá vált Orbán és környezete – mindenfelé ellenséget látnak, mindenki gyanús, senkiben sem lehet megbízni. Lengyel azt írja, hogy különlegesen súlyossá válik a politikai paranoia, ha egy politikus világméretűvé hagyja növekedni a saját én-képét, és a Földön minden cselekedetet személye ellen irányuló konspirációnak tart. Orbán szó szerint a következőt mondja: „Magyarország hatalmas kísérlete olyan vonzó Európa és a világ népei számára, hogy a jelenlegi vezetők fogcsikorgatva fognak össze ellene.” Na igen, Magyarországon kívül eddig nem figyeltek meg jelentősebb összefogást Orbán kísérletével szemben.
Kristina Koenen az „Osteuropa” című berlini szakfolyóirat legfrissebb számában az „Orbánizmus Magyarországon” című írásában azt tanácsolja, hogy sürgősen differenciált nézőpont alapján kell vizsgálni a dolgokat. Idézi a múlt héten elhunyt irodalmi Nobel-díjas Kertész Imrét, akit a „New York Times” egyik riportere arra akart rábírni, hogy diktatúraként jellemezze Magyarországot: „Ha az emberek nyíltan írnak és beszélnek, ha nyíltan szembeszegülhetnek, és elhagyhatják az országot is, akkor abszurd lenne diktatúráról beszélni.”
Ugyanígy téves az Orbán vezette Fidesz jobboldali pártként való besorolása is: „Nyugaton túlértékelik a szabadságjogokba történő beavatkozások mértékét, miközben a magyarországi társadalmi élet számos mélyreható torzulása észrevétlen marad” – írja Koenen, aki ebben az összefüggésben említést tesz „a korrupció bűnös méretű elterjedéséről, valamint a miniszterelnök barátainak és párttársainak mértéktelen egyéni gazdagodásáról is”. Véleménye szerint „az orbáni rendszert sokkal több dolog kapcsolja össze a szocialista múlttal, mint ahogyan azt a nyugati bírálók vélik”.
E-mail-cím: burkhard.bischof@diepresse.com
Fordította: dr. Gonda László
.png)
