2011-ben költöztem ki Bécsbe, hogy ott is elindítsuk a LOFFICE coworking irodát, amely Budapesten, az ország első közösségi irodájaként már 2009 óta sikeresen működött – mondja. Több okból választottuk Ausztriát. Elsősorban a közeli, korrekt, átlátható rendszer, a tőkeerős környezet, a jó fizetési morál, a magas haszonkulcs miatt. Biztos megélhetési forrást szerettünk volna magunkénak tudni. Emellett Bécs nem volt ismeretlen számomra. A jogi egyetem első évét itt kezdtem 19 évesen, 2000-ben. Nagyon nyitott, barátságos, őszinte embernek tartom magam, de a kint töltött egy év alatt egyetlen valódi barátot sem sikerült magaménak tudnom. Szinte az első perctől menekültem haza.

A német nyelvet hazaérkezésem után már felső fokon beszéltem, erre a későbbiekben ráerősített az, hogy Erasmus ösztöndíjjal Heidelbergben (Németország) is tölthettem egy szemesztert. Itt már szoros barátságokat sikerült kötnöm, amelyek közül a mai napig megmaradt néhány a sokkal nagyobb távolság ellenére. A kontraszt az osztrák és a német rendszerek, emberek, hozzáállás között hatalmas volt. Ha addig hibáztattam is magamat, Heidelbergből haza érkezve minden kétséget kizáróan megállapíthattam, hogy nem velem van baj. Azt gondolom, hogy a “Wien ist anders”, magyarul “Bécs más” mondás tökéletesen magyarázza azt is, hogy az osztrák társadalom még egy magam fajta közösségi szellemiségű ember számára sem teszi lehetővé a feltétlenül gördülékeny integrációt.

A minap valaki azt mondta nekem, hogy Bécs olyan, mint egy svájci óra. És itt rátapintott a lényegre. Bécs nem hiába lett hatodszorra is a világ legélhetőbb városa. És milyen egy svájci óra? Márkás, tartós, elegáns, patinás, életre szóló. Ilyen Bécs, kiszámítható, megbízható társ, kőkemény szikla, amire jó érzés letelepedni és látni, hogyan lehetséges napi 20 óra munka nélkül is egy magas életszínvonalat fenntartani.

A szabályozottságnak azonban vannak hátulütői. Itt aztán van “work life balance”. A munka és a magánélet egyensúlya központilag irányított. Budapesttel ellentétben itt nem léteznek éjjel-nappali boltok, hömpölygő tömeg a buli negyedben. Az utcák hétköznapokon este 8 óra után kihaltak. A vasárnap Bécsben, mintha bomba robbant volna. Sehol senki. Az ingerszegénység hatására sokat volt honvágyam. Az első időszakban keveset jártunk haza, szerettünk volna új barátokat találni, hiszen lényegében szinte mindegy hol lakik az ember, ha szerető közeg veszi körül. Találtunk barátokat, de a honvágy nem csitult. Az utóbbi egy évben szinte minden hétvégét Budapesten töltöttük, feltöltődtünk, majd a munkanapok ismét Bécsben teltek. Beállt egy rend, de ez azt is eredményezte, hogy Bécs már csak a munkáról szólt. Letudtuk a hasznosat, ám a kellemest csak Budapesten tudtuk megélni. Persze kérdés az is, hogy mi az a kellemes. Nem kellemes például itthon azt hallani, hogy rosszul élnek a barátaink, hogy egyre több a korlát és a megszorítás, hogy csökken az életszínvonal, hogy a fő cél az ország elhagyás, egy jobb élet reményében, miközben a mi célunk, hogy hazaérkezzünk.

Szeretem, hogy Bécs olajozottan működik, hogy új irányokat mutat, hogy az elégedettséget lelkiismeret furdalás nélkül felvállalhatja az ember. Szeretem, hogy mindig az innováció hírnökeként térek haza innen és, hogy a kooperációs hajlandóság az utóbbi időben a helyiek oldaláról is erősödni látszik.

Hogy befogadott-e minket Bécs? Mi fogadtuk be őt. Mi idomultunk hozzá úgy, ahogy ő kérte, és szépen kérte.

Klementz Kata