Nem csak a szemtanúk fogyatkoztak meg alaposan, a túlélők, az egykori áldozatok házastársai közül sincs már jószerével senki életben, sőt, a gyermekek, az árván maradottak is idős emberek.  A község lakói évtizedeken át mélységes hallgatásba burkolóztak, amikor az itt történtek szóba kerültek. Az egykori Batthyány kastélyra ugyan utcák, terek, fogadók neve, a falakon néhány rézkarc emlékeztet, ám ha a községbe látogató idegen a kastély és lakói történetéről kutakodott, a megkérdezett rögtön elterelte a beszélgetést. Eleve gyanakodva fogadták az idegent, inkább csak suttogásokból lehetett tudni az itt történtekről.

A fordulópontot egy angol szerző - David Litchfield – 2007-ben kiadott könyve jelentette. „A Thyssen-dinasztia. Az igazság a mítosz hátterében" valójában a dúsgazdag nemesi család, a Thyssen- Bornemisza dinasztia barna múltjára hívta fel a figyelmet. (A párhuzam feltűnő: a műkincsrablások témája, a törvénytelenül eltulajdonított, kizsarolt festmények és más értékek visszaadásának kötelezettsége is határon, sőt óceánon túli leleplezés nyomán került reflektorfénybe. Mintha addig Ausztriában soha senki nem hallott volna ilyesmiről…)

Az említett könyv címszereplője Batthyány Margit grófnő – Margit von Batthyány, született Margareta Thyssen-Bornemisza, a nagy műgyűjtőként elhíresült Heinrich Thyssen-Bornemisza leánya-, akinek „szórakoztatására” a rohonci kastélyban 1945. március 24-én 200 magyar zsidó kényszermunkást gyilkoltak meg és vetettek tömegsírba.

Sem előtte sem utána nem készült alaposabb történeti áttekintés annál, mint amit a könyv megannyi szemtanúval és kortárssal folytatott beszélgetés alapján adott. A kastély úrnőjéről megtudható, hogy ugyancsak élvezte a nála elszállásolt náci vezetők társaságát, és nem volt ritka az olyan estély, mint az 1945. március 24-i, amely aztán a mészárlásba torkollott. Ebben az időpontban, virágvasárnap estéjén más „vendégek” is tartózkodtak a kastélyban – ha nem is annak lakosztályaiban, hanem a pincékben: hatszáz, teljesen legyengült, kiéheztetett magyar zsidó, akiket az előrenyomuló Vörös Hadsereg feltartóztatására tervezett Délkeleti Sánc építésére szállítottak a burgenlandi településre – nagyrészt a kőszegi gyűjtőtáborból. A kastély dísztermeiben szórakozó társaságból valaki a mulatság tetőfokán egy kis lövöldözést javasolt. A legmegfelelőbb célpontnak pedig a pincében fogvatartott kényszermunkásokat találták: közülük kiválogatták azokat a férfiakat, akik már alkalmatlannak látszottak a munkára. Meztelenül kivezényelték őket a kastély közelében lévő csűrhöz, az úgynevezett Keresztpajtához, ahol a részeg vendégek agyonlőtték őket.  A lőgyakorlatot két helyi náci potentát, Franz Podezin, a rohonci NSDAP parancsnok, és a birtok intézője, az ugyancsak szimpatizáns Joachim Oldenburg irányította.  Az életben hagyott foglyok közül tizenötnek jutott a feladat, hogy 200 meggyilkolt társuknak közös sírokat ásson, és azokban a holttesteket elhelyezze. Őket a munka elvégzése után Podezin és Oldenburg gyilkolta meg. A felhőtlenül boldog lövöldözés után a társaság visszament a kastélyba és kivilágos virradatig ivott, táncolt, mulatott. 

A Vörös Hadsereg ekkor már mindössze 15 kilométerre volt, s alig négy nap múlva megérkezett a községbe. Csekély ellenállás után bevette a várost és lényegében a tartományt. Burgenland szovjet megszállása tíz évig, az 1955-ös államszerződés megkötéséig tartott.

Az életben talált foglyok többsége nő volt. A rohonciak, akik először az angol írónak, később több más helyszínen kutakodó újságírónak, történésznek megszólaltak, nem gondolták evidenciának, hogy a kastélyt az oroszok gyújtották volna fel, ahogy a legenda tartja. Szerintük könnyen elképzelhető, hogy a menekülő németek akartak minden nyomot eltüntetni – annyi a bizonyosság, hogy az épület porrá égett.

A tömegmészárlás történetével megismerkedve a szovjetek már április elején feltárták az akkor még könnyen fellelhető sírokat. Amint erről egy későbbi jegyzőkönyv beszámolt, összesen 21 sírt találtak, mindegyikben 10-12 agyonlőtt – és előtte láthatóan megkínzott, megvert – holttesttel. A beszámoló a Vörös Hadsereg lapjában megjelent, de azt illetékesek propagandának minősítették, nem törődtek vele. A hevenyészett jelentést állítólag pontos térképvázlat is kiegészítette a helyről, ahová az oroszok a holttesteket visszatették. Tény, hogy még egyszer, 1946-ban – talán a perek miatt – ismét exhumálták a holttesteket, ám a sírokra újra föld került.  A térképvázlatot a közeli felsőőri járási ügyészségén helyezték el, ahonnan később rejtélyes körülmények között eltűnt.

Andreas Lehner, a RE.F.U.G.I.U.S elnökségi tagja ma azzal magyarázza mindezt, hogy a szovjetek inkább csak saját halottaikat keresték, és amikor látták, hogy a feltárt sírok nem rejtenek szovjet katonát, tovább nem érdekelte őket az ügy. Arra persze nincs magyarázat, hogy a térkép hova tűnt, pontosabban nagyon valószínű, hogy ezernyi más dokumentummal együtt az 1955-ben kivonuló hadsereg magával vitte. A feltételezést komolyan véve ma osztrák történészcsoport kutatja az orosz levéltárakat – kérdés, a hihetetlen tömegű, milliós nagyságrendű irat és dokumentum között van-e esély megtalálni a sírok pontos helyét bejelölő térképet.

A kutatások 1969 óta kisebb nagyobb szünetekkel, más és más – egyre korszerűbb – eszközökkel folytatódnak. Sajátos módon a sokféle fúrás rontja az esélyeket: bár a bécsi Agrártudományi Egyetem (BOKU) nemrégiben egy mindennél hatékonyabb gépet fejlesztett ki a földfelszín alatti rétegeinek átkutatására, az eredményt zavarja a sokszor megbolygatott talaj. Ahol keresés nyomai vannak, ott a szerkezet „eredményt” mutat, ám persze csak az előző sikertelen ásás lelhető fel.

Persze egyszerűbb lett volna az elkövetőktől információt szerezni a sírok helyéről. Batthyány (Thyssen-Bornemisza) Margit és férje, Batthyány Iván gróf azonban még a Vörös Hadsereg érkezése előtt elmenekült, és segítségükkel Franz Podezin, és Joachim Oldenburg szintén kijutott Luganoba. Ők ketten aztán továbbálltak, Argentína illetve Dél-Afrika lett végső lakhelyük. 1946-ban kisebb perekben ugyan születtek enyhébb ítéletek, ám a fő bűnösöket nem sikerült kézre keríteni, különösen, miután két fontos tanút 46-ban meggyilkoltak.  Ez még inkább hallgatásra késztette azokat, akik esetleg tudhattak valamit.  

A grófnő, aki akkor már Németországban egy lótenyésztő farmon élt, a szovjetek kivonulása után egyszer még vissza is tért Rohoncra, ahol a Batthyány család felújított vadászházában vendégeskedett és részt vett egy vadászaton.  Akadály nélkül utazhatott vissza Bad Homburg közeli új otthonába. Magas kort ért meg férjével együtt: tény, hogy 1985-ben illetve 1989-ben bekövetkezett haláluk után a közeli Güssingben (Német-Újváron) élő Batthyány család nem engedte a házaspárt a családi kriptába temetni.

A rohonciaknak – élükön már kétszer újjáválasztott polgármesterükkel – különlegesen fájt, hogy az egyébként makulátlan Batthyány néven csorba esett.  Engelbert Kenyeri polgármester erről csak annyit mond: bizony ez történt, és ezzel együtt kell élni. De azért hozzáteszi: a név, amelyet egy egyébként makulátlan osztrák-magyar dinasztia visel, csak véletlenül keveredett a történetbe: végtére is a grófné csak házassága révén lett Batthyány. A Thyssen-Bornemisza családban született, ez utóbbi náci kapcsolata, összefonódása a harmadik birodalom hadiiparával pedig köztudott.

Rohonc/Rechnitz már a középkorban Batthyány- rezidencia volt, az elszegényedett grófi család azonban valamikor a 19. század közepén kénytelen volt eladni a birtokot, amely a 20. század elején lett Thyssenék tulajdona. Itt született Margit Thyssen- Bornemisza: Batthyány Iván gróf csak a harmincas években kötött házasságuk révén került vissza ismét az ősi birtokra. Egyébként a 17. században éppen az egyik Batthyány gróf telepítette be Rohoncra a zsidó kolóniát, szerzett sokuknak hamis útlevelet és ösztönözte őket kereskedésre, ezzel segítve elő a település fejlődését. Burgenland legjelentősebb zsidó közössége élt itt, erre ma már csak a régen lezárt temető emlékeztet, a zsinagóga nincsen meg. Itt kezdődtek 1938-ban a burgenlandi deportálások, az akkor itt élő 200 zsidóból alig néhányan tértek vissza, hogy aztán rögtön máshová költözzenek.

Rohonc ma

Persze nem csak az angol és más nyugat-európai újságíróknak, történészeknek köszönhető a történtek hiteles ábrázolása. A községben élők közül a legismertebb, a néhány éve elhunyt Josef Hotwanger történelemtanár, aki gyerekként maga is átélt egyet s mást, később pedig hallott elég történetet, sokakkal – köztük e sorok írójával is – megosztotta ismereteit. Dr. Szita Szabolcs történésznek, a téma kutatójának, számos könyv szerzőjének pedig még  sikerült beszélnie túlélőkkel, olyan zsidó kényszermunkásokkal, akiket Kőszegről hoztak ide a Délkeleti Sánc építésére, és akiket a kastély pincéiben fegyveresek őriztek. A túlélő asszonyok annyit tudtak elmondani, hogy hallották a teherautó zúgását, és másnap látták a visszahozott ruhákat, dokumentumokat szanaszét – és tudták: nagy baj van. A falubeliek közül többen dolgoztak a kastélyban, az ő elbeszéléseikből is sok részlet egészítette ki a történetet.

S bár Hotwanger professzor pár éve elhunyt, ma is vannak követői a községben. Például Andrea Hütler, a helyi gimnázium tanárnője. Ő – mellesleg Kenyeri polgármester felkérésére – a II. világháború vége és a rohonci gyilkosságok 70. évfordulója alkalmából a negyedik osztályosokkal és történelem szakos kolléganőjével kiállítást rendezett az iskolában. A 14 éves diákok közül sokan most először kaptak hiteles információt a hetven éve történtekről. A kiállítás nagy figyelmet, sőt hivatalos elismerést is kapott: a Burgenland tartományban benyújtott 60 projekt közül kiemelték, és Fred Sinnowatz díjjal jutalmazták.

Látható, hogy a sok évtizedes hallgatás után ma már igenis sok szó esik a múltnak erről a gyászos fejezetéről, a felvilágosítás beépült az oktatásba, ahogyan azt a RE.F.U.G.I.U.S egyesület alapítói annak idején elképzelték. Az ő munkájuknak köszönhető az emlékmű az egykori Batthyány birtokon, a Keresztpajtánál. A 2007-ben a csűr romjainak falán elhelyezett emléktábla még nehezen megközelíthető volt, a 2012-ben avatott emlékmű sokkal méltóbb. Az avatáson ott volt Heinz Fischer államfő, az évenkénti megemlékezés, az információs központ mind lehetőséget ad arra, hogy ami történt, ne merüljön feledésbe, s hogy az újabb nemzedékek figyelmét is ébren tartsa.

Andreas Lehner arról is beszél, hogy a magyarországi zsidó szervezetek érdeklődése is megnőtt: míg 2010-ig csak a zalaegerszegi zsinagóga vett részt a feltáró munkában és küldte el képviselőit a megemlékezésekre, ma már a szombathelyiek is bekapcsolódnak.

Szita Szabolcs pedig arról számol be, hogy most már célegyenesben van a kőszegi munkaszolgálatos, kényszermunkás áldozatok erdei temetőjének, kegyeleti emlékparkjának megvalósítása.  Az áldozatok maradványai nem bolygathatók, maradnak tehát hét évtizedes eddigi nyugvóhelyükön, ám a Bozsok község határában talált munkaszolgálatos tömegsír  rendezett külsőt kap. Mindez egyszerűen és magától értetődően hangzik, ám a háttérben sok éves tárgyalások, pénzügyi és egyéb egyeztetési csatározások állnak.

A RE.F.U.G.I.U.S. szívesen vállalná az ilyen kellemetlen ügyintézést is, ha végre megtalálnák az egykori Batthyány birtokon meggyilkolt áldozatok maradványait.