Tizenhét menedékre váró személy és tíz velük rokonszenvező próbálta ezúttal kicsikarni a sajtó figyelmét. Ugyanis az ügy, ami miatt tavaly novemberben Traiskirchenből Bécsbe vonultak, máig sem rendeződött. Csak annyi történt, hogy a templomfoglalók a kevésbé feltűnő helyen lévő Szervita kolostorban műár nincsenek nap mint nap szem előtt.

Maga a történet a traiskircheni menekülttábor sanyarú körülményei ellen lázadók Bécsbe menetelésével, még tavaly novemberben. Akkor még csak Traiskirchenről volt szó, arról, hogy az annak idején az 56-os magyar menekültek első ausztriai lakhelyeként is szolgáló tábor elviselhetetlenül megtelt és ezzel egy időben az alsó-ausztriai városka türelme elfogyott. A helyi hatóságok tűzrendészeti megfontolásokra hivatkozva a tábor bezárásával fenyegetőztek, miután a létszám a megengedhető (480) háromszorosára – 1440-re – duzzadt. Az egyéb hiányosságok egy része a zsúfoltságnak is betudható: ilyen létszámhoz több tolmácsra, orvosra lenne szükség. A lekezelő bánásmód, a rabosításhoz hasonlatos nyilvántartásba vétel persze nem feltétlenül a létszám függvénye, mint ahogy az sem, hogy a várakozás közepette a jobb sorsra, boldogulásra számító emberek szívesen dolgoznának.

A politika Traiskirchen érdekében annyit tett, hogy a tartományok számára kvótát írt elő, kötelezve bizonyos számú menekült befogadására. Ekkor persze elkezdődött a huzavona: a megadott határidőig tulajdonképpen csak Bécs (és Traiskirchennek köszönhetően Alsó-Ausztria) teljesítette az előírást, a többi hét tartomány a megfelelő épület hiányára hivatkozva halogatta a befogadó állomások létesítését.

A Votivkirche előtt felállított sátrak, a tüntetések, a „megszállók” sajtóértekezletei az ádvent idején kényelmetlen helyzetbe hozták a városvezetést – a karnyújtásnyira, a Városháza előtti téren heteken át tartó Christkindlmarkt ordító ellentéte túl látványos volt, a Sigismund Freud parkban táborozók zavarták az összképet. A több tucat menekült éhségsztrájkba kezdett, megkísérelve ezzel is nyomást gyakorolni a tárgyalás elől elzárkózó a belügyminiszterre. Nem volt meglepetés, amikor előkerült a szokásos taktika, a lázadók befeketítése, a hozzájuk csatlakozók politikai hátsó szándékainak „leleplezése”. Ekkor kezdtek a hatóságok célozgatni arra, hogy egyik-másik lázadó tulajdonképpen emberkereskedő, akinek inkább börtönben lenne a helye.

S hogy a tíz hónap alatt mi történt? Az átköltöztetés egy kevésbé központi helyen lévő kolostorba csak elodázta a problémát. Volt néhány kitoloncolás, a legutóbbi augusztus végén, amely figyelmet keltett, a menekültek legelszántabb segítője, a Caritas pedig némiképp hitetlenkedve elfogadta, hogy védencei között bizony vannak bűnözők, embercsempészek. Ez némi csalódást okozott ugyan, de a szervezet továbbra is a menedékre várók mögött áll. Fejlemény nincs, a menekültstátusz iránti kérelem elbírálása ugyanolyan reménytelenül hosszú ideig tart, mint korábban.