Mit csinál az újságíró, ha égen-földön hiába keres jegyet az új salzburgi Fidelio bármelyik előadására? Igyekszik találni valakit, aki ismer valakit, aki el tudja intézni, hogy legalább a főpróbára beengedjék. Tekintve, hogy a szóban forgó produkció főszereplője Jonas Kaufmann, akiért a nézők akkor is megostromolnák az operaházat, ha a telefonkönyvet olvasná fel, a feladat nem ígérkezik könnyűnek. Az ismerős ismerőse azonban hál’istennek jó helyen ismer valakit, így vasárnap délelőtt fél 11-kor én is ott sodródom befelé a tömeggel a Grosses Festspielhaus színháztermébe, el a rendíthetetlen optimisták mellett, akik a kezükben Jegyet keresek! feliratú táblákkal állomásoznak a bejáratnál.

A hangulat kimondottan otthonos, erre az eseményre csak azok jönnek, akik valóban szeretik Beethovent, nem akik (G. B. Shaw megfogalmazásával élve) úgy érzik, hogy szeretniük kellene. Nyoma sincs az esti előadásokon szokásos földig érő estélyi ruháknak meg brilliáns fülbevalóknak, a muzsikusok kockás ingben üldögélnek a zenekari árokban, a mindig elegáns Franz Welser-Möst frakk helyett szürke pulóverben dirigál. A főpróba egyben azt is jelenti, hogy ritkább a tetszésnyilvánítás, bár az első felvonás híres négyese után ugyanúgy kitör a taps, mint Leonóra nagyáriáját követően. Jonas Kaufmann pedig megint megoldja a lehetetlent: egyszerre nyújt tökéletes énekesi teljesítményt, miközben eléri, hogy átéljük a halál közelében járó Florestan érzéseit.

„Bár rövid szerepről van szó, a második felvonás nagyjelenete miatt Florestan a tenor repertoár legnagyobb igénybevételt jelentő szerepeihez tartozik” – nyilatkozta a szerepről Kaufmann. – Az énekesnek tökéletesen birtokában kell lennie hangi és zenei képességeinek ahhoz, hogy egy ilyen szituációt és alakot meg tudjon jeleníteni. Nem Florestan testi hanyatlását kell itt meghallani, hanem a kétségbeesés lelkiállapotát, eksztatikus vízióját a megmenekülésről és a szabadságról. A jelenet első hangja a sebzett léleknek a semmiből jövő, egyre erősebbé és sürgetőbbé váló Istenem! felkiáltása – ez azonban nem természetes, hanem zenei felkiáltás, amely a legmagasabb fokú hangi-technikai kontrollt igényli. Meg sem tudom mondani, mennyit dolgoztam ezen a crescendón, de mindenképpen évekbe tellett, amíg olyanná vált, amilyennek elképzeltem. A közönségnek azonban ennél a frázisnál nem arra kell gondolnia, hát ezt milyen nagyszerűen csinálja az énekes, hanem együtt kell éreznie az ábrázolt személlyel. Ez a mi szakmánk legnagyobb kihívása: tökéletesen belebújni egy figura bőrébe, mégis énekesként és színészként végig megőrizni felette az uralmat. Karajan ezt nevezte kontrollált eksztázisnak.”

A legemlékezetesebb pillanatokat azonban mindenképpen az jelenti, amikor a zárójelenet előtt megszólal a 3. Leonóra nyitány. A zene olyan erővel árad, hogy a szék karfájába kell kapaszkodnom, nehogy elsodorjon.

Miután a nevemet ez után az opera után kaptam, a Fidelio nekem személyes kedvencem, és a Bécsi Filharmonikusokat hallani Beethovent játszani semmihez nem hasonlítható élmény. Lehet, hogy ez csak a főpróba, és még hátravan egy jelenet, jó néhányan mégis felugrálnak a helyükről, és a taps egyszerűen nem akar elhallgatni.

Az előadás után épp a Festspielhaus előtt tanakodunk, hová is menjünk ebédelni, amikor az épületből farmerban és fűzöld kapucnis pulóverben kilép Jonas Kaufmann. Vált néhány kedves szót egy idős házaspárral, akik lelkesen, bár igen megilletődötten szorongatják a kezét, aztán elsétál a Max-Reinhardt-Platz felé. Látom a járókelők arcán, hogy felismerik, mert rámosolyognak, utána fordulnak, de senki nem háborgatja. Ő már régóta otthon van itt.