Az utóbbi időben jelentősen megnövekedett a Bécsben élő magyarul beszélők aránya- mondja Mariann. Amikor velük találkozom – kozmetikus, fodrász, orvos, mesterember – nagy bölcsen szeretjük megállapítani, hogy Budapest és Bécs nagyon hasonlít egymásra. Csak míg Budapest a parti, a fiatalság, a lüktetés városa, addig Bécs a tehetősebb emberek helye, a nyugodtabb, drágább és kevésbé impulzív találkozók helyszíne. A jelenlegi élethelyzetemben – két gyereket nevelve, a saját szakmai utamat újra felépítve, 35 évesen – nekem nagyon megfelel, hogy évekkel ezelőtt Budapestről Bécsbe költöztem.

Mindezek mellett Bécs egyik legjobb tulajdonsága, hogy Budapest – ahol a munkahelyeimet, a barátaimat és a munkatársaimat hagytam hátra – egy karnyújtásnyi, de legalábbis alig három órányi távolságra fekszik tőle.

Ha röviden kellene elmondani, mit szeretek Bécsben, azt mondanám: azt, hogy működik a rendszer.

Megtanultam, hogy kivételek mindig vannak, és nem lehet általánosítani népre, nemzetre, szokásra nézvést sem, de mégis élve az általánosság nyújtotta szabadsággal, azt mondanám: nekem pozitív tapasztalataim vannak.

+ A biciklisek mernek az autók mellett közlekedni a bicikliúton, mert jó eséllyel baleset nélkül eljutnak a célállomásig, és egyébként rengeteg bicikliút van. Ha fél napra lekötik a biciklit egy tetszőleges pontján a városnak, az minden valószínűség szerint ott is lesz, mire visszaérnek. Nemigen lopnak.

+ Orvoshoz időponttal lehet menni, és bár a legtöbb helyen valóban nem kell sokat várni, van, ahol mégis, de az ember tudja, hogy tisztességesen meg fognak vizsgálni és tájékoztatnak mindenről. Az orvos tisztelettel beszél a pácienssel és egyenrangú partnerként tekint rá.

+A gyerekeket az óvodában és iskolában is emberszámba veszik. Például akkor is felnőtt hangon kommunikálnak vele, ha a gyerek még nem beszél (az itt élő felnőtt ritkán gügyög), később kezet fognak vele üdvözlésképp, és figyelnek rá, ha a gyerek hozzájuk beszél. Kíváncsiak a véleményére, nem stresszelik, de nem is dicsérik minden apró sikerért.

Önállóságra nevelik, és ez az önállóság sok esetben megtérül. Legalábbis ezt tapasztalom ott, ahol az én gyerekeim gyerekközösségekben mozognak. Ha ideges egy szülő, nem az az első dolga, hogy ordít vele. Kívülről nézve, ha egy gyerek dacos, hisztis vagy csak rossz napja van, az itt szocializálódott szülő először higgadtan próbál magyarázni neki, érvel és racionálisan közöl, ha mindez nem segít, cselekszik. Határozottan, de nem durván. Aki ordít a kisgyerekével egy ilyen szituációban – mindannyian voltunk és leszünk hasonló szituációban –, vagy még rosszabb esetben rángatja, és mások előtt megalázza, nagy valószínűség szerint nem itt nőtt fel. És persze kivételek itt is vannak.

Megjegyzés – vannak családok, akik szerint ez az attitűd inkább távolságtartó, rideg és nincs benne elég szeretet: volt, hogy én is így éreztem. Ez megváltozott az évek alatt bennem, mióta itt nevelek gyereket. Azt látom itt, hogy attól még ők is szeretik a gyereküket, ha nem is féltik „agyon”, főleg, mert időnként szabadon engedik, és hagyják, hogy néha elessen – így megtanulhat felállni is.

+ Rengeteg lift működik a metrók mellett, nem gond, ha valaki babakocsival, kerekesszékkel, biciklivel, sok cuccal utazik a metrón.

+ Működnek a jegykiadó automaták, nincs stressz a közlekedésben. Az embereket nem lépten-nyomon ellenőrzik tömegközlekedés közben, de ha ellenőrzik, azt senki nem veszi zokon, és jó esetben a legtöbb utasnak van jegye, bérlete. Akinek nincs, annál nincs pardon: a büntetés drága. A rendszer alapja a bizalom.

+ Az emberek meg merik kérni a boltban, hogy egy második, harmadik pénztáros nyisson egy új kasszát, ha az elsőnél már több mint öten állnak. És a boltosok be is ülnek a másikba és harmadikba, mert szerintük sem jó, ha a vevőknek órákig kell várakozniuk.

+ Az adóhatóság nem eleve azt feltételezi egy (kezdő) vállalkozóról, hogy át akarja vágni az államot, és ügyeskedik, hanem hogy a legjobb szándékkal és tudásával vallja be pl. az éves adóját. Cserében az egyes állampolgár elsősorban nem átvágni akarja a Finanzamtot és nem ügyeskedik. Ha az adózó mégis hibázik, van esélye kijavítani, a Finanzamt időnként ellenőrizhet és ellenőriz is, de nem annak érdekében cselekszik, hogy rajtakapja az embert, hanem, hogy a gazdasági élet minden szereplője korrektül járjon el, és mindenki örömét lelje abban, hogy dolgozik, hogy vállalkozik. Ha szükséges, a Finanzamt segít.

+ Rengeteg pályázat, támogatás és információ áll a rendelkezésére annak, aki fejlődni, tanulni, dolgozni szeretne itt. A nyelvet beszélni kell, de ha ez a feltétel adott, és az ember nyitott szemmel jár, hamar látja, hogy Bécs támogatja azokat, akik részt akarnak venni a mindennapi életben.

+ Vannak kedves emberek és zárkózottak. Vannak jófejek és morcosak, vannak osztrákok és mindenféle más nemzethez tartozóak. Bécs igazi multikulti hely, nem lehet általánosítani, hogy az osztrák ember kedves, a bolgár, szlovák, görög stb. melegszívű. Sok esetben igazak lehetnek az általános feltételezések, de egyrészt kivételek mindig vannak, másrészt meg az emberek és a kapcsolatok változnak, semmi sem marad úgy. Ezt is itt tanultam meg alaposan.

Ami nekem nagyon tetszik, az az, hogy a családom úgy élheti itt az életét, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy nap mint nap találkozhatunk törökökkel, perzsákkal, franciákkal, németekkel, angolokkal, lengyelekkel. És az is a mindennapi élethez tartozik, hogy sok itt élő magyar van. Kölcsönösen toleráljuk egymást. Ritkán jut eszembe, hogy zavarban kellene lennem vagy rosszul kellene magam érezni, amiért nem itt születtem, de ehhez az is hozzátartozik, hogy magam is nyitottan és kíváncsian állok hozzá az itt élő ismerőseimhez. Ennek hiányában valószínűleg sokkal nehezebb lenne beilleszkedni.

+ Apropó beilleszkedés – teljesen és végérvényesen valószínűleg lehetetlen. A hazám mindig a hazám marad – itt élve viszont világot látok, megtanulok alkalmazkodni, tisztelni, értelmes szabályokat betartani, a gyerekeimet is könnyebben tanítom az elfogadásra és nyitottságra egy olyan társadalomban, ahol az emberek nagy része nap mint nap ezt gyakorolja, családilag fejlesztjük az idegennyelvi képességeinket, és ez jót tesz léleknek- agynak egyaránt. Szeretjük a bécsi múzeumokat, a zenei életet, imádjuk a bécsi erdőket, a rengeteg bicikliutat, szeretjük, hogy az emberek szó nélkül jobbra állnak a mozgólépcsőn, szeretjük, hogy biztonságban érezzük magunkat; dolgozunk és élünk, hagynak dolgozni és élni. A gyerekek tanulnak – elfogadást, nyelvet, önállóságot, magabiztosságot, a világ játékos felfedezését –, fejlődnek, és viszonylag kicsi nyomás alatt cseperednek (már amit az iskola ró rájuk.) A hétköznapjainkat élve látunk világot.

Ezek egyszerű dolognak tűnnek, de a bécsi rendszer titka szerintem ebben rejlik.