A Bogi Park 2005-ben létesült, osztrák tulajdonosai  16 éves korig minden korosztálynak szórakoztató programot kínáló játszóházat álmodtak – és valósítottak meg. Koós Szilárd, a park januárban kinevezett vezetője eredetileg Marosvásárhelyről indult. Jó tízéves magyarországi tartózkodás (tanulás) után ismét visszatért Erdélybe, s alig két éve döntött úgy, hogy feleségével együtt vadidegen környezetben, nulláról indulva „kipróbálja” magát. Nem „gazdasági” menekült, szorgalmas és kreatív vállalkozóként mindkét otthonában megállta a helyét, de kedveli a kihívásokat.

Marosvásárhely- Szeged – Budapest - Marosvásárhely – Bécs

Mintha egyből a Bogi parkot célozták volna meg. Felesége („ nélküle sehol nem tartanék” – mondja csillogó szemmel)  pedagógusi végzettséggel, kozmetikusi szakképzettséggel hamar elhelyezkedett a parkban, Szilárd, aki ugyan négy nyelven nagyszerűen beszél, előbb a némettel volt kénytelen ismerkedni, hiszen az akkortájt nem kevesebb, mint 170 helyre szétküldött önéletrajzát többnyire a nyelvtudás hiánya miatt utasították el.

A négy nyelv segített, hamar belejött a németbe, s ő is kapott munkát a Bogi Parkban. Animátorként, vagyis a gyerekek szórakozásáról gondoskodó „mindenesként” aztán volt alkalma finomítani a nyelvtudását: a gyerekek százszor is elismétlik mondandójukat, amíg csak meg nem kapják a választ. Alkalmazásról, fix munkahelyről persze eleinte szó sem volt, mint ahogy a lakhatás sem volt fényűzőnek mondható, a lakóközösség (Wohngemeinschaft) toleranciára, lemondásra tanít.

Diplomás informatikusként, korábban már sikereket elért vállalkozóként, mindenekelőtt pedig kreatív, tevékeny emberként nem sokáig elégítette ki a néha napi tíz-órás munkaidővel, a háromezer négyzetméternyi padlószőnyeg zárás utáni felporszívózásával járó – és számlás honoráriummal dotált – munka. Így csakúgy kedvtelésből készített két marketingtervet. Mindkettő elnyerte a tulajdonos és a vezetőség tetszését, fantáziát láttak az ötletek megvalósításában, és amikor új (osztrák) ügyvezető igazgató vette át az irányítást, és kezdte keresni munkatársait, ő is lehetőséget kapott a parkvezetői állás megpályázására. Nyert.

Január óta szabadon valósíthatja meg ötleteit – egyeztetve persze az őt mindenben támogató igazgatóval. És ez már alkalmazotti státusz, mint ahogy a 35 munkatárs mindegyikét ez illeti meg.

Szilárd családbarát létesítményt működtet. Ide szülőkkel jönnek a gyerekek, ki-ki ott ugrálhat velük (szigorúan csak zokniban, aki nem hozott magával, kaphat a pénztárnál), de lehet félszemmel távolabbról figyelni, mit csinál a gyerek. Felügyelet, nem is felügyelet, inkább felnőtt játszótárs mindig van, ez az amit a gyerekek nagyon díjaznak. És ezernyi a lehetőség. Falra mászni, műanyag labdák között elmerülni, lecsúszni, kisautózni, csodás tetováláshoz, arcfestéshez jutni (ez Szilárd feleségének művészi tökélyre fejlesztett reszortja), a gyerek diszkóban együtt énekelni az ismert számokkal, vagy egyszerűen csak rohangálni, ugrálni maga a gyönyör, és a szülő is jól jár. Egy ilyen délután után nem kell könyörögni az elalvásért.

Különtermekben születésnapi rendezvényeket tartanak: egy-egy téli hétvégén néha harmincat is. Mindent kap a megrendelő, a torta, az uzsonna, a feldíszített terem, a terített asztal, egy kis műsor várja az előre jelzett létszámú vendégeket, megfizethető áron. A „hivatalos” rész, a köszöntő és gyertya elfújás után pedig lehet kirajzani a „dühöngőkbe”.

Segíteni a magyaroknak

Szilárd energiájából sok mindenre futja. Például, már régen érleli a gondolatot, hogy a keservesen megszerzett tapasztalatokat át kellene adni a honfitársaknak. Ő egy ideje már magyar állampolgár, de 16 éves kora óta tudja, milyen az, idegenben gyökeret ereszteni. Amikor elkerült Szegedre – saját elhatározásából, egyedül – gimnáziumba, ott legalább az ő anyanyelvét beszélték. Ausztriában pedig, ahova egyre többen érkeznek szerencsét próbálni, minden „rokonság” ellenére más a nyelvi és feltételrendszeri környezet. Ő pedig  nem is egy olyan sikeres ausztriai magyarral találkozik, akitől lenne mit tanulni.

Az első lépés ez a találkozó volt. Már annyi rendezvényt szervezett, sokszor beszélt sok ember előtt, és mégis, most nagyon izgult – vallja be. Maga kente a szendvicseket, tolta össze az asztalokat, rendezkedett, csak hogy mindenki jól érezze magát.(Segítsége azért volt. Két magyar szakács és több szintén magyar animátor, nekik pont olyan fontos volt ez a rendezvény, mint Szilárdnak). Nem tudta, a sok helyre szétküldött meghívásnak hányan tesznek eleget, hogyan indul majd a társalgás, kialakulnak-e kapcsolatok. Nos minden remekül sikerült, ő maga is sokat profitált – mondja, és hozzáteszi: szinte senkit nem ismert a vendégei közül, legfeljebb volt néhány ismerős arc, szülők, akik már jártak korábban gyermekükkel a parkban.

 Persze nem áll le, jön majd a következő találkozó, és úgy gondolja, lassan afféle tapasztalatcsere, sőt munkaközvetítő börze alakul itt ki. Tudja, hogy ez kevés, egy bizonyos ponton, aki munkát, lakást, egzisztenciát keres, szakember segítségét kell,hogy kérje. De erre is jó ez a rendszer, hiszen az itt élő magyarok között vannak megbízható ügyvédek, adótanácsadók, ingatlanközvetítők, akikre lehet támaszkodni, s az is biztos, hogy a nekik kifizetett honoráriumért igazi szolgáltatást kap az arra rászoruló. Ez minden más foglalkozásra is kiterjeszthető, vagyis előbb utóbb létrejön a legjobbak, a legtehetségesebbek listája. Segít ez rajtuk is, meg azokon is, akik majdan hozzájuk fordulnak.

Ez nem minden, Szilárd máris két fix területen töpreng vállalkozás alapításában. Mert sziporkázóan tehetséges magyar weboldal készítőre talált, és látna fantáziát vele közösen immár cégszerűen munkákat vállalni. Egy másik terv egy építési vállalkozás, magyarok ők is, segítségre éppenséggel rászorulnak, már ami az ausztriai viszonyokat illeti.

Az első persze a Bogi Park. De mostantól már hozzá tartozik a magyar-magyar találkozó is.