A bécsi Szépművészeti Múzeumhoz tartozó Színházmúzeum igazgatója keresett meg – meséli Fodor Mária. A múzeum a magyar írók bécsi kapcsolatairól szóló kiállításra készült (a budapesti Petőfi Múzeummal együttműködve), s így támadt az ötlet, nem lehetne-e a megnyitó vendégeit magyaros ételekkel, italokkal kínálni. Az igazgató nem csinált titkot abból, hogy a költségvetés szűkös, így inkább támogatásról, mint üzleti lehetőségről lenne szó. Viszont szeretne minél kellemesebb légkört teremteni a kiállításnak, hogy híre menjen és sok látogatót vonzzon.

Fodor Mária nem sokat gondolkodott – s aki ismeri, tudja, ez nem véletlen. Kedveli az újdonságot, van kedve kockáztatni, tapasztalatot szerezni. Magyarországi boros kapcsolatait ajánlotta fel, így a március eleji megnyitón a vendégek jóféle szekszárdival koccinthattak. A Wekler pincészet, amely Mária, illetve azl stabil beszállítója, ugyancsak nem bánta meg: végülis forog a név, akinek ízlik, megkérdezi honnan érkezett a bor. Márpedig az osztrák piac nem akármi, nehéz meghódítani – soha nem lehet tudni, melyik az első lépés.
Mária maga is hivatkozik arra, hogy ez a 120 üveg bor nem veszélyezteti kis étterme létét, az így kapott reklám bőven kerülne annyiba, mint amennyit elköltött – hiszen a csinos meghívón is szerepel a neve.

Neki azonban más szempontja is van, s aki ismeri a vendéglő történetét, rögtön érti.
A belváros kellős közepén, a Graben egyik mellékutcájában 1957-ben nyitotta meg korlátozott befogadóképességű kis éttermét Somlai Mihály, akinek felesége a névadó. Az volt a hátsó gondolat, hogy elérhető áron hazai ízekhez juttatja az 56 ősze után Bécsbe szakadt magyarokat. Ennyivel nem érte be, a lehetőségekhez képest támogatta is vendégeit, nem számított fel például semmit a kenyérérét, ami egyetlen tál leveshez is járt.

Somlai és neje 1948 óta élt Bécsben, pontosabban a Bécs és Passau között közlekedő „Stadt Passau” nevű hajón, amelynek éttermét vezették. A belvárosi Ilona Stüberl nem megélhetésükhöz kellett, valóban valami jót akartak cselekedni a honfitársakért. Később, némi kanyarok után Somlai még életében átadta a vendéglőt későbbi mostohalányának, Fodor Máriának. Őt a hetvenes évek végén sodort a sors Bécsbe testvérével és édesanyjával, aki akkor már az időközben megözvegyült Somlai második felesége volt. Mária eredetileg más pályára készült, ám a kaland kedvéért minden létező iskolát kijárt. Ez persze kevés lett volna. Szerencsére kiderült, hogy ritka érzéke van a vendéglátáshoz, a munkatársak kiválasztásához és az emberekhez. Vendéglőjét ma nem csak az igazi jóféle és megfizethető házi kosztért keresik messze földről, hanem egy kis beszélgetésért is a tulajdonossal, aki maga is felszolgál.

Mária annyira tiszteli a hagyományt, hogy nem csak a vendéglő nevét hagyta meg, de még az egykori specialitásét, az Ilonáról elnevezett palacsinta-költeményét is. A hagyományokhoz pedig felfogása szerint a jótékonyság is hozzátartozik. Ha tehát adódik egy magyar vonatkozású esemény, amelynek segíteni kell, erejéhez mérten megteszi.