A rendezőnek – Anna Badoranak, a grazi színház intendánsának – nem volt könnyű dolga. Kehlmann ugyanis 2009-ben a Salzburgi fesztivál élesen bírálta a német nyelvterület színházrendezői gyakorlatát, vagyis a rendezői színházat, amelynek ismérve véleménye szerint, hogy nem tartja tiszteletben a szerző elképzeléseit, ehelyett saját személyét és elgondolásait helyezi előtérbe. Később kiderült, hogy Kehlmann ekkor már megkapta a felkérést egy színdarab megírására: a művet az idei salzburgi fesztiválon felolvasóest formájában mutatták be.

A Princeton szellemei című darab ősbemutatója most volt, Grazban. Kehlmann első színházi munkája jó kezekbe került: Anna Badora maga sem híve a rendezői színháznak, így a szerző első színpadi műve jottányit sem tért el attól, amit ő maga elképzelt.

Az 1906-ban Bécsben született és 1978-ban Princetonban elhunyt matematikus nem csak éles elméjével, izgalmas elméleteivel vonta magára Kehlmann figyelmét. Ez a nagy gondolkodó képtelen volt leküzdeni a szellemeket, amelyek persze logikusan következtek abból a meggyőződéséből, hogy igenis létezik az időutazás, a jelen és a múlt lényei jól megférnek egymás mellett.

Kehlmannt megragadta Gödel figurájának ellentmondásossága, sziporkázó párbeszédeket és morbidnak tűnő jelenetsorokat írt. Az időutazás megjelenítése lehetővé teszi, hogy a gyermek-, a fiatal- és az idős Gödel egyszerre legyen a színen. A remek mellékfigurákból álló baráti kör, köztük Einstein, ugyancsak izgalmas dialógusokra, rafinált eszmefuttatásokra adott alkalmat. Einsteint egyébként, akit mély barátság fűzött a matematikushoz, közönséges öregemberként ábrázolja, akinek már semmi nem jut eszébe, és a Gödellel folytatott beszélgetéseken kívül minden untatja. (Einstein egy gondolatsora a darabból, válaszul Gödel azon fejtegetésére, hogy igenis lehet utazni az idősíkok között, s így találkozhat rég elhunyt anyjával. Ha ez így van, Gödel, pusztán elméletileg, megölhetné anyját, aminek eredményeképpen meg sem születne, így időutazásra sem indulhatna, vagyis nem is ölhetné mag az anyját. Paradoxon mindenütt – mondja Einstein. Mire Gödel közli, hogy de ő szereti a mamát.

A darab, az előadás siker. Kehlmann egy interjúban elmondta, hogy már csaknem kész a következő drámája, amit a Josefstadt Theater felkérésére ír, és van még 2-3 ötlet a tarsolyában. Vagyis a műfajt megkedvelte. Gödel történetének megismerésekor egyébként érezte, hogy ez nem regénytéma, inkább kívánkozik színpadra. Arra a kérdésre, vajon most már mindig matematikusokkal fog-e foglalkozni (a világhírt jelentő regénye, A világ fölmérése is egy matematikus- Gauß- története), nevetve mondta, hogy szó sincs róla. Bár tette hozzá, a Princeton szellemeihez végzett kutatásai egy újabb zseniális és regénybe illő matematikushoz vezették el – Neumann Jánoshoz, akit ő John von Neumannként említ.