Az Osztrák Nemzeti Bank becslése szerint Ausztriában mintegy 25 milliárd euró van forgalomban. Egy-egy bankjegy átlagos élettartama 2-7 év. Minden egyes bankjegy évente 3-4 alkalommal visszakerül a Nemzeti Bankba, ahol vizsgálják valódiságát, épségét és tisztaságát. 2010-ben 1,23 milliárd bankjegy és 2,54 milliárd pénzérme került forgalomba, köztük újak és ellenőrzött – és kifogástalannak talált – régiek. Az osztrákok pénztárcájában átlagban 69 euró lapul a hitelkártyák mellett. 2011 első félévében 2657 hamis bankjegyet vontak ki Ausztriában a forgalomból. Ez 45 százalékkal kevesebb, mint az előző évben.

Az euró busz még a közelmúltban is járta az országot, afféle mozgó pénzváltóként. Érdemes volt: a háztartásokból még mindig kerülnek elő schilling bankjegyek, nincs hiány fantasztikus történetekben, hol találtak rá a régi idők pénzére. 2002 óta 160 ausztriai településen több mint 750-szer állt meg. Állomásonként 1 millió schillinget váltottak a környéken élők. A legszorgalmasabbak az alsó-ausztriaiak voltak, a rekordot azonban 2006 augusztus 5-én Bécsben állították: ezen a napon 3,57 millió schillinget váltott a busz személyzete.

Sokan tudatosan emlékként őrzik a schillinget. Ilyen Robert Kalina, aki a különböző címletű bankjegyeket személyes emléktárgyai között őrzi – és külön öröm számára, hogy az Osztrák Nemzeti Bank (OENB) múzeuma is vitrinbe rendezte ezt a sorozatot. Nosztalgiájának oka teljesen érthető: ezt, az euró bevezetése előtti utolsó bankjegysorozatot – húszastól az ezresig – ő tervezte. De nemcsak ezt: ő az „euró atyja”, hiszen a Valutaunió tizenkét országában 2002 januárjában bevezetett bankjegyek szintén az ő keze nyomát viselik magukon. 1996-ban negyvennégy névtelenül pályázó szakember közül választotta ki az érintett országok jegybankelnökeiből (is) álló bizottság az Osztrák Nemzeti Bank színeiben induló Kalina tervét. Ez a sorozat ugyancsak látható a bank pénz múzeumában, ahol meglepően sok látogató fordul meg: iskolások és nyugdíjas csoportok érdeklődnek a jó öreg schilling, az azt megelőző ausztriai fizetőeszközök, no és persze az új közös pénz története iránt. Ez utóbbiról a szerény és kevés szavú grafikus is szívesen beszél – s nála illetékesebb nincs is e témában.

Szempontok

Hogy mi a pénz esztétikuma? Mitől szép a pénz, úgy általában? Kalina – aki 1976 óta az Osztrák Nemzeti Bank grafikusa - minden esztétikai szempontot a biztonságinak rendel alá. Hiába tetszetős egy bankjegy – mondja, - ha könnyű hamisítani. Másrészt a látványt jócskán befolyásolja, mennyire sikerül a biztonsági jeleket integrálni, mennyire része az a bizonyos vízjel és az immár megszokott ezüstös csík magának a tervnek. Ha külön életet él, az bizony nem tesz jót a pénz látványának. Másrészt semmiféle engedményre nincs mód: mindennél fontosabb a hamisítványok gyors és biztonságos kiszűrése. Ezt a technikai elemet csapatnyi szakértő állítja elő, a grafikus „csak” beilleszti - árulja el a kis műhelytitkot.
Sok volt a kötelező szempont? Vajon a pályázat mennyiben kötötte meg a tervező fantáziáját? - A pályázatnak az volt a címe, hogy „Európai korszakok és stílusok”. Ez tág fogalomkör, sokfelé el lehetett indulni – válaszolja a tervező. – Én egyet tudtam egészen biztosan: azt, hogy eltekintek a portréktól, holott eddig nemigen volt bankjegy az illető ország valamilyen neves, büszkeségre okot adó személyiségének ábrázolása nélkül. Ráadásul a pályázati kiírás sem zárta ki a portrék felhasználását. Én azonban abból indultam ki, hogy a tizenkét országot e tekintetben aligha lehet közös nevezőre hozni. Később aztán a portrék a fémpénzre visszatértek: az egyes országok így díszítették az érmék nemzetenként eltérő oldalát.

Kalina az építészeti korok és stílusok, ismert és kedvelt európai épületek tanulmányozása közben hamar rájött, hogy nem ártana valamilyen jelképrendszert beilleszteni a koncepcióba. Ennek köszönhető a nyitott kapu – ablak – híd motívum. Az üzenetek igazán nem szorulnak magyarázatra, de szájbarágásról egy percig sem volt szó: nem biztos, hogy aki kézbe vesz egy-egy euró-bankjegyet, rögtön felismeri a nyitottság, a jövőbe tekintés és a kapcsolatépítés szimbólumát.

Az épületek ábrázolásával is el akarta kerülni, hogy a rajz csakis egy meghatározott országra vonatkozzon. Így inkább a különböző stílusokat tartotta szem előtt, és az azonos korú létesítmények jegyeit kicsit „megkeverte”. Szempont volt számára egyfajta időrend, no meg az eleve adott színárnyalatok, amelyekhez igyekezett igazítani a rajzokat. Az ív az öt-eurós antik görög-római motívumától az ötszázason látható legmodernebb, huszadik-huszonegyedik század fordulójának építészetéig feszül. A legkisebb és a legnagyobb között ott van mindaz, ami eközben történt: a tízesen a romantika, a húszason a gótika, az ötvenesen a reneszánsz, a százason a barokk, a kétszázason a korai huszadik század acél-üveg motívuma ismerhető fel.

A bécsi Pénzmúzeum ma is működik, a különteremben elhelyezett tárlókban a Valutaunió országainak bécsi nagykövetségeitől kapott, az egyes országok kultúrájára jellemző tárgyakat helyezték el. A finnek vitrinében a szauna-képek mellett ott egy Nokia telefon, a belgáknál díszhelyen a király fotója, a franciáknál az Eiffel torony, az írek egy könyvet, James Joyce Ulysses-ét állították ki. Szóval ahány ország, annyiféle értékítélet – és ez így is marad, még ha a pénz közös is. Persze az övezet bővülésével a múzeumi tárlók száma is nőtt.